Úrnapja 2016 Lk 9,11b-17
Úrnapjának megünneplését, az egész egyházra kiterjedően 1264 nyarán rendelte el IV. Orbán pápa (1261-64) amikor tudomására jutott, hogy az itáliai Bolsenában egy pap kezében, aki kételkedett az átváltozásban, Jézus Krisztus Oltáriszentségben való jelenlétében, az átváltoztatáskor a Szentostya vérezni kezdett. A szomszédos Orvietóban tartózkodó pápának megmutatták a véres korporálét, amelyre lecsepegett a szentostyából kifolyt vér, és ekkor rendelte el az ünnepet. A korporálét ereklyeként őrzik ma is az orvietói székesegyházban. Az ünnep céljaként az Eukarisztia melletti ünnepélyes hitvallást jelölte meg, hisz abban a korban vagyunk, amikor a különböző tévtanítók vitatni kezdték Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Ebben a lelkileg és szellemileg is nehéz században hihetetlen erőforrást jelentett az eucharisztia ezen megünneplése.
A mai ünnep Szentleckéjében Szent Pál - a legősibb beszámolóban, amely a birtokunkban van, mert körülbelül 20 évvel az esemény után íródott, így írta le Jézus szavait, az emlékezés fogalmat használva: „Ezt cselekedjétek az én emlékezésemre!”
E szavak ne tévesszenek meg minket. Nem egy régen megtörtént eseményre emlékezünk! A mi világunkban a fizikai törvények érvényesülnek, ahol az idő is és a tér is egy tényező. Az emberek sokszor úgy beszélnek Jézusról, mint aki tőlünk messze tájon és nagyon régen élt. Hitünk azonban új látásra is tanít minket. Istennél és hitünk világában nincs idő és tér! Jézus feltámadásával átlépett egy olyan világba, ahol nem választ el távolság és nem múlik el a szeretet. Az Isten és a lelkünk világában úgy beszélünk, hogy minden a jelenben „itt és most” történik. Jézus, mivel nem vonta vissza áldozatos szeretetét, ezért most is az Atya előtt van, „szüntelenül közbenjár értünk”. Áldozáskor tudjuk, hogy nem vagyunk rá méltók, hogy vele közvetlenül is találkozhassunk, de éppen ezért megyünk hozzá, hogy meggyógyítson és megerősítsen bennünket. Nem csak úgy, mint „emlék”, hanem a maga teljes valóságában, „abban a percben és ott”. Nincs okunk, hogy Jézus szavait bármikor is kétségbe vonjuk, bármilyen mértékben is csak múlt emlékének tartsuk. Az Eucharisztia emlékezés, mert felidézi azt az eseményt, amely az egész megváltott emberiségé, az Úr halálát.
De az Eucharisztiában van valami, ami megkülönbözteti minden más emlékezéstől. Együtt van az emlékezés és a jelen, még ha utóbbi elrejtve is van jelen a kenyér és bor színe alatt. Az Emlékezés napja nem képes visszahozni az életbe az elhunytakat; például a Gandhi emlékpark nem támaszthatja fel a politikust, sem a Wallenberg emlékpark, az eltűnt jótevőt nem hozhatja vissza. Azonban hitünk szerint az Eucharisztiában Krisztus jelen van!
Az 1000-es évek körül a cluny bencés szerzetesekről jegyezték fel: Amikor szentáldozáshoz járultak, lehúzták a cipőjüket. Tudták, hogy az égő csipkebokor van itt, az a titok van jelen, amely előtt egykoron Mózes térdre roskadt, és nem merte szemét fölemelni.
Az apostolok Jézussal a pusztába vonultak, mert az apostoli munka kimerítette őket. Ezt a fáradtságot csak az ismeri, aki az emberi nyomorúsággal foglalkozik. Miközben mások búját- baját hallgatjuk, szinte megfeledkezve magunkról, minden lelki erőnk elfogy. Aki sok erőt ad másoknak, maga is kimerül, ezt a kimerültséget, csak lelki töltekezéssel lehet egyensúlyozni. Ilyenkor Jézus és szűkebb környezete mindig a pusztába vonult. Ide vonultak ki Izrael nagy tanítói, Mózestől kezdve Keresztelő Jánosig. A pusztai próféták, miután maguk lelkileg megújultak, mindig a zsidóság lelki megújítására törekedtek.
A tömeg azonban felfedezi Jézus és tanítványai „menekülési” kísérletét és utánuk megy. Jézus pedig a pusztában sem hagyja magára a sokaságot, hanem barátságosan fogadja őket. Jézus mindig a teljes embert akarta boldoggá tenni. Ezért nem hagyja, hogy elküldjék a tömeget, hanem a tanítványokat kéri, adjanak nekik enni.
Jézus nem hagyja, hogy tanítása után, csupán jó tanáccsal térjenek haza az éhes és elcsigázott emberek, valami többet akar nekik adni. A tanítás után adott kenyér és táplálék mindennél jobban mutatja, Jézus nem elvont aszketikus tanító. Nem böjtöltetni akarja az utána jövőket, hanem megadni, ami szükséges nekik. De azt is meg akarja mutatni, hogy akik az Istent követik, azokról az Isten gondolkodik is. Akik most jól laktak, azok nem egyszerűen egy vendégségben voltak, hanem a messiási lakoma előízét érezhették. A töltekezés nem csak a testnek, a léleknek is szólt. A világtól való elvonulás nem tartozik a mai vezető eszmék közé. Kevésnek mondható azoknak a száma, akik lelki tanácsok után indulnak a pusztába. Sőt, a magányban való töltekezést is kevesen merik felvállalni. Sok esetben még a csönd elől is menekülnek az emberek. Vannak pillanatok, amikor egy-egy ember elérkezik arra a pontra, amikor üresnek érzi magát, és töltekezni szeretne. Jézus ezen a ponton lép be az ember életében. Akik rájöttek, hogy a „lelki táplálékok” legalább olyan fontosak az ember életminőségének megőrzéséhez, mint a földi táplálékok, azok más stílusban és más minőségben kezdenek élni. Ez az igény a keresztény élet kezdete.
A nagy kérdés, hogy mi, most hol tartunk? Az emberi forgatagba menekülünk, vagy lelkünk nyugalmát, elvesztett üdvösségünket, az Isten országa békéjét, életünknek értelmet adó tevékenységet akarjuk megtalálni? Van a világnak egy-két része, ahol ma is éheznek, ahol a kenyérszaporítás és a szociális kérdés megoldása égetően szükséges lenne. Európában és nálunk, inkább a lelket kellene táplálni, óvni és gyógyítani. A jóléti társadalom tagjai ugyanis lélekben igen kimerültek és elcsigázottak.
Az Oltáriszentségben jelen van Krisztus! Szeressünk előtte imádkozni, Vele beszélgetni! Ennek szép formája a szentségimádás! Egyedi megtapasztalása Isten velünk való párbeszédének és válaszunk Istennek. A szeretet párbeszéde.
Aquinói Szent Tamást kérte fel egykoron IV. Orbán pápa, dolgozza ki az ünnep teológiáját. És szent Tamás nem csak elméletet írt, sok himnuszt, imádságot! Ezt mondja az Eukarisztiáról: „Ez a szeretet szentsége. Isten itt mutatja meg szeretetét, de ha élünk ezzel, megmutathatjuk mi is szeretetünket.”
Ebben az Úrnapi szentmisében mi is ki akarjuk fejezni az Úr Jézushoz való tartozásunkat és ragaszkodásunkat. A szentmisében mindannyian:
- Az Ószövetségi választott néphez hasonlóan megújítjuk az Istenhez és parancsaihoz való ragaszkodást.
- Az Oltáriszentségben közöttünk levő szentségi Jézus előtt felszítjuk a szeretetnek és az imádásnak az áldozatát.
- A szentmise felajánlásában az oltárra helyezzük mindazt, aminek az átváltoztatását szeretnénk, mindazt, amire az Úr Jézus áldását kérjük.
A vágyaink között ott szerepel, hogy munkánk és törődésünk értékessé változzon, hogy küzdelmeink gyümölcsöt hozzanak, szenvedésünk ne legyen hiábavaló. Szeretnénk, hogy több legyen a megértés, az egység, a béke.... és még sok minden, ami ki nem mondott vágyunk és csak a szívünk mélyén él.
Legyen ma a lelkünk is oltár, amelyen megjelenhet a Szentségi Úr Jézus, hogy egyéni és közösségi életünkben méltó gyümölcsöket hozzon a mai ünnep és egész keresztény életünk.
Kérlek Uram, hogy szent Testedet és Véredet mindig méltóan vegyem magamhoz bűneim bocsánatára és az örök életre. Ámen.