A év Urunk mennybemenetele ApCsel 1,1-11; Ef 1,17-23; Mt 28,16-20
Egy csalódott ember egy csillagos nyári éjszakán az ég felé tárva öklét így kiáltott fel: " Uram, Istenem, micsoda vacak, romlott világot teremtettél. Én ennél sokkal jobbat tudtam volna ..." A felhőkből egy hang dörgött rá, így szólván: "Ezért teremtettelek téged! Mutasd meg, és láss munkához." A mennybemenetelkor Jézus minket is küld, hogy folytassuk művét a világban, és megígéri, hogy mindig velünk marad. Mi az, ami ebben segít? Az ima segít, hogy megkérdezzük Istent, és felismerjük, hova szól küldetésünk, hol van teendőnk a világban.
A mai nap szentmiséjében, mint minden szentmisében itt a templomban mindannyian Jézus köré gyűltünk. Azonban nem állhatunk meg kizárólag az emlékezésnél. Az Egyház ma bennünket is figyelmezet, de épp az ellenkezőjére, mint amire az angyal figyelmeztette az apostolokat. Míg az apostolokat arra kellett figyelmezetni, hogy ne álljanak égre meredt szemmel, a ma emberének épp arra van szüksége, hogy tekintsen az égre. Bennünket ma az a veszély fenyeget, hogy túlságosan megragadunk a földieknél, a láthatónál, anélkül, hogy az odafent valókra is gondolnánk. Azt azonban nem tehetjük meg, hogy kizárólag földi célok vezessenek. Keresztényként ma nekünk kell arról tanúskodnunk, hogy létezik több is, mint a kézzel fogható, mint amit magunk körül látunk. Ma nekünk kell tanúságot tennünk arról, amiről szent Pál beszél, hogy: „milyen mérhetetlenül nagy az Isten hatalma rajtunk, akik hiszünk.”
Az, hogy Krisztus felszállt a mennybe, azt jelenti, hogy az „Atya jobbján ül”, és mint ember belépett Isten világába; Ő lett mindenség Ura és feje, ahogy azt Szent Pál mondja a Szentleckében. Számunkra a „mennybe” vagy a „Paradicsomba” menni azt jelenti, hogy együtt vagyunk Krisztussal (Fil 1,23). A mennyországunk a feltámadt Krisztus való együttlét, akivel egy „test” leszünk a feltámadásunk után. Néha azt állítják, hogy senki sem tért vissza a mennybe, hogy biztosítson minket arról, hogy ez igaz, és nem csak egy jámbor illúzió! Ez nem igaz! Van valaki, aki visszatér a mennyből, mégpedig naponta az Eucharisztiában, és biztosít minket és megújítja ígéreteit.
Az angyal szavai: „Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre?” – ugyanakkor feddést is jelentenek. Nekünk nemcsak „az egeket kell nézni” és spekulálni, hogy mi van felette, hanem inkább az Ő visszajövetelének reményében kell élnünk, folytatni az Ő küldetését, és hirdetni az evangéliumot a föld végső határáig, és ezáltal jobbá tenni az életet ezen a világon.
A keresztény élet tulajdonképpen út a mennyország felé, mennybemenetel. Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Mennyei Atyáéval ellenkezett volna. Minket is magával vihet, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és kiváltott a halál fogságából. Magával vihette Galilea tájait, a Genezáreti tavat, mert ezeket is az Atya szeretetében látta. Semmit sem látott nélküle, tőle függetlenül. Amikor a kísértő fölvitte őt egy magas hegyre, és megmutatta neki a világ minden országát és gazdagságát, mivel mindezt az Atya iránti szerelem fényében nézte, az egészet magával vihette. Most már az emberen múlik, rajtad múlik, mit választasz: akarsz-e vele a mennybe emelkedni? Ha igen, akkor úgy kell élned, hogy életed: emberi kapcsolataid, döntéseid, cselekedeteid örökkévalósíthatóak legyenek. Még a legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha Isten törvényein, parancsain, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül volt. A mennybemenetel itt és most történik velünk, amikor is elvetünk mindent, ami összeegyeztethetetlen Krisztus szeretetével, és vállalunk mindent, amit szeretete megkíván tőlünk.
Jézus a menybe ment, de nem hagyott minket magunkra a földön. Csak eltűnt a szemünk előtt.
Amikor megértem, hogy jó nekem Jézus útján járni, érzelmileg átmelegszik a szívem. Amikor kipróbálom, és öröm érzése tölt el, akkor fog a belső indítás megszületni… Ráhangolódás, feltöltődés, küldetésteljesítés – ezek azok a gondolatok, amelyek átjárják mindennapjaimat?
Barsi Balázs atya így magyarázza a mennybemenetelt:
„Amíg el nem érjük az emberélet útjának felét, arra vágyakozunk, hogy otthonunk legyen, ahová mindig hazavárnak. Az emberélet útjának felén túl már van otthonunk, s arra vágyunk, hogy mindig legyen, akit hazavárhatunk. Ez utóbbi állapot jobban hasonlít a mennyországhoz, ahol vár minket az Atya az ő Egyszülöttével, aki a jobbján ül, és a Szentlélekkel meg angyalaival és szentjeivel. Az sejti, hogy mit jelent az, hogy bár Istenben nincs hiány és változás, mégis személyében isteni módon hazavár minket, aki maga is vár valakit, azt, akit a lelke szeret.”
Ezen az ünnepen Jézus egyszerre küld, és hív. Jézus hív magához a mennybe beszélgetésre. Tehát az imádság erejével, kilépek ebből a világból, felemelem a szívem a menny felé, és ott van Jézus. És a Vele való beszélgetés közben feloldódnak bennem a feszültségek, és mennyei energiákkal: szeretet, öröm, békesség, tisztaság, jóság erőivel feltöltődve lépek ki a világba, az emberek közé.
Befejezésül két nagyon kemény, határozott imát idézek a mennybemenetel ünnepére. Az első Loyolai Szent Ignácé, a jezsuita rend alapítójáé, aki megtérése előtt katonatiszt volt. Mint katona az egyértelmű parancsokból értett. Ez süt át imáján is:
„Én Istenem, legyen meg bennem szent akaratod olyan tökéletesen, akár fönn a mennyben! Távol álljon tőlem, hogy mást kívánjak, mint amit te kívánsz! A te akaratod az én akaratom, azt kell akarnom, amit te akarsz, és mivel utolsó szolgád vagyok, tiszta szívből akarom is mindazt, amit te, Uram! Akarod, hogy beteg legyek? Én is. Akarod, hogy szegényen, ismeretlenül éljek? Én is. Akarod, hogy vigasztalás nélkül szűkölködjem? Én is. Hogy néha a fájdalmak gyötörjenek? Én is. Be akarsz fogadni a mennybe? Nincs ennél forróbb vágyam!”
A másik imádság Vianney Szent Jánosé, aki kitartó, egyszerű életével a hitetlen kis faluja élére állt plébánosként. Néhány év kitartás után, követték őt:
„Vannak, kik mindenből tőkét gyűjtenek, még a télből is. Ha fáznak, dideregnek: e kicsi kínt ajánlják Istennek. -- Ha valamit teszünk, ami nincs kedvünkre, mondjuk azt az Istenünknek: ,,Én Istenem, ezt néked szentelem azon nagy óra emlékére, mikor meghaltál értem!'' -- El kell fogadnod a keresztet! Ha bátran viseled, a mennybe majd ő visz el téged.”
Úgy legyen! Ámen!