A év, húsvért 6. vasárnapja 2020
Kedves Testvérek!
Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. - Hallottuk az imént az evangéliumból, Jézus búcsúbeszédéből az utolsó vacsorán.
Árva az, akinek meghaltak a szülei. De lelki árva az is, akinek nincs hazája, nincs anyaszentegyháza, nincsenek barátai, élő közössége.
Hála Istennek még élnek a szüleim, nem vagyok árva. Hála Istennek, van közösségem, plébániám, tudom, hogy sokan imádkoznak értem, tehát nem vagyok lelki árva sem.
Aztán persze vannak napok, amikor magányosnak, egyedülállónak érzem magam. És ez akkor is előfordulhat, ha sok ember vesz körül, mert nem érzik az én problémáimat, az én szükségleteimet, vagy gondjaimat.
Egy keresztény ember két haza polgára, a földié, és a menyeié. Szent II. János Pál pápa írta 1994-ben a család évében: „Légy ember! Ezt a parancsot a család közvetíti: légy ember, mint a haza fia, mint az állam polgára, és ahogyan ma mondanák: mint a világ polgára.”
Keresztény emberként tehát otthon érzem magam a családomban, a családi otthonban. De keresztény emberként otthon érzem magam templomomban is, a saját templomomban, a plébániámon. Ezért mondták sokan, milyen jó, hogy a mi templomunkból is van közvetítés. Mert szép, profi, a tv-beli mise közvetítés, de az nem a mi templomunk. Ha tőlünk van a közvetítés, szinte otthon érezzük magunkat.
Ha csak csendes szentségimádáson vagyok a templomban: csak ketten, én és az Úr Jézus, akkor sem érzem a magányt. Ez a templom ez én otthonom, jó itt lenni, lelkileg megnyugodni. A szentmisén, az ismerős arcok, a lelki családommal való együttlét magával ragad. Milyen jó, hogy holnaptól már jöhetünk!
És úgy szeretnék jönni a templomba, úgy töltekezni, hogy átjárjon a valóság: Uram Jézus bennem él, ezért otthon érezhetem magam az élet minden pillanatában. Most lelkileg töltődöm, sőt találkozom vele a szentáldozásban, magammal viszem a templomból, tehát nem lehetek anyátlan árva.
Az, hogy Jézus velünk van, nem hagy árván bennünket, azt is jelenti, hogy keresztényként nem élhetem ki vallásos érzelmeimet csak a templom meghitt csendjében, magányában. Jézust viszem tovább, bennem él szava, igéje, vele találkoztam a szentáldozásban. Tehát őt viszem hétköznapjaimba, a családomba, a munkahelyemre, a társadalomba, ahol élek.
Miért van, hogy gyakran gyengének érezzük magunkat, mi keresztények a világ erőivel szemben?
Krisztus bíztató szava miként adhat napjaink gondja között megnyugvást?
„Nem hagylak árván titeket!” A feltámadott köztünk van, velünk akar maradni.
Amikor készültem erre a beszédre, egy indiai asszony tanúságtételére akadtam az interneten. Így szól:
„2014 év végére minden nap nagyon egyedül éreztem magam a házunkban. A férjem dolgozott. A lányunk férjhez ment, a fiunknak pedig az ezer kilométerre levő új állása miatt kellett elhagynia minket. Fájdalmasan hiányoztak az áldott és örömteli családi együttlétek, hiszen 32 éven keresztül mindannyian itt éltünk ebben a házban. Nehezen alkalmazkodtam a megváltozott körülményekhez. Persze a szokásos házimunka, a kedves szomszédok, meg a televízió nagyban kitöltötték az időmet, de a magány mégis súlyos teherként nehezedett rám. Minden új nap újabb aggodalomra adott okot. Mindezek ellenére mégis dicsőítem élő Istenünket, hogy nem hagyott magamra. Isten minden nap beszélt hozzám, amikor imádkoztam, és olvastam a Szentírást. Legjobban Józsuénak tett ígérete vigasztalt és erősített: "Nem hagylak magadra téged, és nem hagylak el" (Józs 1,5). Ezt olvasva aggódásaimat Isten kezébe tettem. Elkezdtem másokért imádkozni. Hitem növekedni kezdett, amint megtanultam egyre jobban bízni benne. Mindez felülmúlhatatlan békességgel töltötte el szívemet. A körülményeim nem, de a hozzáállásom megváltozott. Vigaszt nyerek Krisztusban. Nincs olyan igaz barátunk, mint ő.”
A valóság az, hogy tegnap, ma mindörökké velünk marad. Akár tetszik nekünk, akár nem, ott van a teremtett világ ezernyi csodájában, ott van az európai hagyományban, értékrendben, a gondolkodásmódunk számtalan területén. Akkor is, ha egyesek erről el akarnak felejtkezni. Ő mindig ugyanaz marad. Isten Fia, aki életét adta szeretett testvéreiért, énértem is.
Jézus ránk néz, és a Szentlélek nélkül olyannak lát minket, mint akik azt mondják: „Nekem nincs kihez fordulnom. Kivel fogom megbeszélni? Kit fogok tudni fölhívni? Ki az, akihez elmehetek, és tudom, ha én kopogok, akkor biztosan be fog engedni?”
Az árva azt is jelenti, hogy „magára maradt”. Egymás nélkül azt se tudjuk, kik vagyunk. Egészen pici korunktól kezdve szükségünk van arra, hogy tudjuk, szerethetőek, értékesek, egyáltalán valakik vagyunk. Isten ránk néz, és azt mondja: „Az ember Szentlélek nélkül egészen magára marad.” A Szentlélek nélkül egy pont után még azt sem fogja tudni megmondani, hogy kicsoda. A Szentlélek nélkül a legalapvetőbb dolgokat nem fogja tudni magáról.
Az élő Jézust leginkább a másokkal való szeretetközösségben tapasztaljuk meg. A szeretetben energia van, mely össze van kötve Isten energiájával, mert Isten a szeretet. Isten Lelkének műve ez, aki benne él a szeretetben, a gondoskodásban, együttérzésben, és minden jótettben.
A földi édesapámnak, és édesanyámnak vannak korlátai, mert senki sem élhet 100 éveket, de a Mennyei Atya mindenható. Még ha egy napon haza is megy a mennybe a földi édesapám, vagy édesanyám, emlékezhetek, hogy a Mennyei Atya megígérte, sohasem fog árván hagyni. És tudom, hiszem, hogy Isten megbízható!
Nem a mi érdemünk, hanem Jézus ajándéka, hogy nem hagy árván minket. Tanításának követése sem csupán a saját erőnkből történik, hanem a Szentlélek segítségével.
Uram, Jézusom!
Tudom, mi az igazi árvaság. Tőled távol kerülni, kiesni barátaid közül. De - hála neked - ismerem a húsvéti örömöt is, amely az árvaság kínzó gyötrelmét föloldja. Hiszen itt vagy velem mindennap. Utat mutatsz. Vigasztalsz. Naponként megbocsátod bűneimet, nehézségeimben támogatsz. És hittel hiszem: egykoron a halálon is átvezetsz.
Köszönjük, Urunk, hogy velünk vagy minden nap, és segítesz, ha hozzád menekülünk.
Urunk, Jézus! Hittel kérünk, hogy amikor egyedül érezzük magunkat a küzdelmeinkben, emlékeztess bennünket, hogy te mindig velünk vagy! Ámen.