C év Nagyböjt 4. vasárnapja — Lk 15,1–9.11–32
Mi a boldog élet titka? A tékozló fiúról szóló evangéliumi történet ezt az utat mondja el számunkra.
Három személy jelenik meg előttünk: az apa és két fia. De ezek az emberek egészen eltérő életfelfogásokat jelenítenek meg. Mindkét fiú békében élt, tehetős földművelők voltak, volt miből megélniük, amit megtermeltek, eladták, életük jónak látszott.
Mind a két fiú ezt az életet unalmasnak és elégtelennek tartotta. A fiatalabbik fiú ezt ki is mutatja: „Ennyi lenne az egész élet: – gondolta - minden reggel, napkeltekor, hat órakor fölkelni az izraeliták szokása szerint, imádkozni és Bibliát olvasni, majd dolgozni és a nap végén ismét imádkozni?”
És nap, mint nap elgondolkozott. „De hát az élet több ennél. Meg kell találnom azt a másik életet, amelyben igazán szabad lehetek, és azt tehetem, ami nekem tetszik, egy életet, amelyben nincsenek előírások, isteni parancsok, atyai utasítások. A fiú így gondolkodott: a szabadság azt jelenti, hogy azt teszem, amit én akarok, nem foglalkozok a távoli Isten törvényeivel, nem zárkózok be az otthon fegyelmének börtönébe, hanem inkább azt teszem, amihez kedvem van. És elképzelhetjük, hogy kezdetben, talán néhány hónapig minden simán ment: a fiú vonzónak találta ezt az életformát, amit akart megtehette, és boldog volt.
De tényleg szabad volt?
Egy öreg professzor ezt a példát mondta tanítványainak: „Uraim, minket behúztak a csőbe!” A csőben levő ember nem tud úgy mozogni, ahogy ő akar. Mozgásának legalapvetőbb koordinátái behatároltak: olyan irányban mozoghat csak, mint amerre a cső tart.
Mindannyiunkat „behúztak egy csőbe”. Életem legalapvetőbb koordinátái meghatározottak: senki sem kérdezte tőlem, hogy akarok-e élni; akarom-e vállalni úgy is az életet, hogy annak kikerülhetetlenül találkoznia kell a halállal. Senki sem kérdezte, hogy melyik korba, melyik országba, milyen családba akarok megszületni. Ezeket a legalapvetőbb adottságokat, amelyek a napi mozgásomat, megszólalásomat, jövőmet, életemet, szerelmemet, kudarcviselésemet alapvetően, kiküszöbölhetetlenül befolyásolják, egyszerűen nem választhatom meg. Mindez mégsem dönti el a születés pillanatában, hogy ki leszek, mi lesz a hivatásom, boldog leszek-e, milyen lesz a házasságom, és hívő leszek-e. Az adottságaim valamennyire valóban befolyásolnak, de a jövőm mégis nyitott, mint a cső vége.
Ilyen értelemben nincs abszolút, csak relatív, viszonylagos szabadságunk: minden komolyan gondolkodó ember rájön, hogy tulajdonképpen csőben vagyunk. Aki ezt egyszer komolyan végiggondolta, soha többé nem jelentheti ki, hogy „azt csinálok, amit akarok”. Mert megértette – és nem tagadhatja maga előtt sem –, hogy szabad ugyan, de számos ponton determinált. Ugyanakkor azt sem mondhatja, hogy „minden eldőlt, kár fáradni”, hiszen a jövőnk egy része valóban csak rajtunk múlik.
Ha erre nem jövünk rá, úgy járunk, mint a tékozló fiú: az új életformáját is üresnek, sőt zavarónak találta a fiú, és egyre kínzóbb lett az érzés, hogy ez az életforma nem az igazi élet; és ahelyett, hogy előrébb jutott volna, az igazi élet egyre távolabbi és távolabbi valóságnak tűnt. És végül a pénze is elfogyott és a fiatalember egyszer csak azt vette észre, hogy életszínvonala még a sertésekénél is alacsonyabb.
Akkor elkezdett gondolkodni, és elindult egy másik úton, egy lelki úton. A fiú mérlegelt és végig gondolta, és belátta, hogy otthon sokkal szabadabb volt, amikor, mint földműves részt vett családja építésében, és ráébredt, hogy az élet célja annak a tervnek a megvalósítása, amit Isten rendelt számára.
A belső út során új életfelfogás született meg benne, mert megértette, hogy rossz útra lépett. El kell indulnom, mondta magának, újra kell kezdenem.
A fiú ráébredt, hogy éppen a munka, az alázat és a napi fegyelem az, ami igazi szabadságot ad, ami ünnepet teremt. Hazatért, belsőben érett lett és megtisztult, megértette, mit jelent az élet.
Mi, keresztények hozzátehetjük, hogy Istent Jézustól ismerjük meg, Benne mutatja meg igazán Isten az Ő arcát. A fiatalember megértette, hogy Isten parancsai nem a szabadság és a szép élet akadályai, hanem jelzőtáblák azon az úton, amelyen megleljük az életet.
Rájött arra is, hogy a munka és a kötelesség nem önmagáért van, hanem másokért, és az teszi gazdagabbá az életet. Pont a munka és az erőfeszítés adja meg az élet értelmét, az öröm pedig az, hogy részt veszünk a világ építésében, és eközben szabadabb és szebb lesz életünk.
Ugyan számos adottság van, amely meghatározza az ember magatartását, az énje „közepe” mégis szabad marad. Sokféleképpen dönthetünk, viselkedésünk sohasem tökéletesen kiszámítható, és nem is befolyásolható teljes mértékben. Szabad: így aztán erkölcsileg felelős. Ingerek érhetnek minket a külvilágból (családunk, barátaink viselkedése, a média, a divat, a szokás mintája), de fakadhatnak belülről is (ösztönök, félelem, érzelmek, értelmes gondolkodás). Még ha korlátozzák is a külső szabadságunkat, választási lehetőségeinket leszűkítik, rabként, fogságban tartanak, vagy egyszerűen csak családunk viselkedési mintáitól, a genetikai örökségtől meghatározottan, az iskolai lehetőségektől determináltan kell élnünk, attól még a benső énünk szabad. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a tettünk után sokszor érezzük: tehettünk volna másképp is.
Bár nagyon nehéz pontosan kibogozni, hogy egy-egy tettem mennyire volt befolyásolt vagy szabad, ez az érzés, a vívódás sokszor megmarad. A szabadság ezért mindig együtt jár a felelősséggel, mert nem a másik ember, nem az ingerek, nem a körülmények döntenek arról, hogy mit fogok tenni (mint az ösztönösen cselekvő állatnál), hanem én.
Mindenki alkalmazza ezt az evangéliumi szakaszt saját magára. Helyzetünk más és más, s mindenkinek megvan a maga világa. Mindazonáltal tény, hogy mindnyájan elindulhatunk saját lelki utunkra az evangéliumi történet mélységeibe.
Az evangéliumi történet megérteti velünk, hogy kicsoda valójában Isten. Ő az irgalmas Atya, aki Jézusban határtalanul szeret minket. Bármilyen tévedéseket is követtünk el, még ha azok súlyosak is voltak, azok nem kezdik ki az Ő szeretetének hűségét. A bűnbocsánat szentségében, a szentgyónásban mindig új életet kezdhetünk. Ő szívesen fogad minket és visszaállítja istengyermekei méltóságunkat.
Ezentúl a példabeszéd segít megérteni, hogy kicsoda az ember: ő nem egy „nomád”, elszigetelt lény, aki csak magáért él és egyedül kell élnie. Ellenkezőleg, másokkal élünk, másokkal együtt teremtett minket Isten, s úgy találunk életet, ha másoknak ajándékozzuk magunkat.
Az emberi lény olyan teremtmény, akit Isten saját képmására teremtett, de ugyanakkor esendő teremtmény, aki ki van téve a gonosznak, viszont képes a jóra is. És végül az emberi lény szabad személy. Meg kell értenünk, hogy mi a szabadság és mi a szabadság látszata.
Szükségünk van arra, hogy elhatározzuk, Jézushoz megyünk, ahogy a tékozló fiú tette, amikor lelkileg, majd valósan is visszatért atyjához. Ugyanakkor el kell hagynunk az idősebb fiú önző viselkedését, aki biztos volt magában és hamar elítélt másokat, és szívében elzárkózott attól, hogy megértse, elfogadja testvérét és megbocsásson neki, aki elfelejtette, hogy neki magának is szüksége van a megbocsátásra.
Befejezésül Lelotte imájával kérlek Uram, Istenem:
Uram, adj nekem olyan szívet, amely telve van szeretettel, amelyből sugárzik a jóság, és nem zárkózik el senki elől sem. Olyan nemes szívet, amely felejti a megbántásokat, és mindig kész a bocsánatra és a bocsánat kérésre. Adj olyan szívet, amelyet Krisztus tart igézetében, és így szabadon elmerül az Ő végtelen szeretetében. Ámen.
(XVI. Benedek pápa beszédei nyomán)