A év évk. 12. vas 2020 - Mt 10,26-33
A mai evangéliumi szakaszban többször visszatér a felszólítás, hogy ne féljünk: „Ne féljetek! Mert nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.” (Mt 10,26) Két dolog rögtön szemet szúr. Az első: mintha meg lehetne valakit kérni arra, hogy valami veszélytől ne féljen, megakadályozni a vészjelzés és a félelem természetes reakcióját. Aztán feltűnő a szoros kapcsolat a félelem és a következő szavak között: „nem kell félni, mert mindenre fény derül”. Mit jelent ez?
„Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni.” Manapság, amikor egy esetleges vírusfertőzéstől tartva sokan félnek, nem ülnek fel a buszra vagy a metróra, amikor ezzel az aggódással nem mennek el koncertre, színházba vagy bármilyen eseményre, ahol nagyobb tömeg gyűlik össze, sőt, amikor már lassan az utcára is félnek kimenni, akkor nem könnyű Jézusnak e szavaival biztatni és bátorítani. De ne a vírusra gondoljunk, vagy más testi betegségekre. A lelki betegség, a lelki baj sokkal fájdalmasabb, és nehezebben gyógyítható.
Az élet élni akar, ösztönösen féltjük és óvjuk. Viszont hiába teszünk meg minden ésszerűt az egészségünk védelmében, akár életbiztosítást is köthetünk, életünket még csak századmásodpercnyivel sem tudjuk meghosszabbítani. A hírekben számokat hallunk: a sok millióból megbetegedett ma 5, vagy tíz, valahol volt egy terrorcselekmény, vagy egy természeti katasztrófa, történt egy súlyos egy baleset: ekkor rádöbbenünk arra, mennyire védtelenek, kiszolgáltatottak vagyunk. „Ne féljetek!” – mondja mégis, vagy még annál is inkább Jézus. És tudja, hogy miről beszél, hiszen vért izzadva élte át a félelem szörnyű érzését utolsó éjszakáján a Getszemáni kertben.
Máté evangéliumában többször is visszatér ez a szoros kapcsolat a félelem és az elrejtés között, mint a talentumokról szóló példázatban. A szolgák, akik különböző mennyiségű talentumot kaptak, biztonsággal és bizalommal járulnak uruk elé, de az a szolga, aki csak egy talentumot kapott, az félt és elrejtette azt ahelyett, hogy kamatoztatta volna, a gazda pedig nagyon szigorúan bánik vele (Mt 25,14–30).
De máshol is visszatér a „félelem – elrejtőzés” páros. Például húsvétvasárnap este, amikor az apostolok a zsidóktól való félelmükben bezárkóznak, elrejtőznek egy zárt ajtók mögötti szobában (Jn 20,19). De ugyanezt olvashatjuk a Biblia leges legelején, amikor az első emberpár a bűnbeesés után az Úrtól való félelmében elrejtőzik (Ter 3,8–10).
Mindezekből arra gondolhatunk, hogy a félelem szükségszerűen bezárkózáshoz vezet és arra, hogy elrejtsük a kapott ajándékot. Ez pedig végső soron nem csupán mindannyiunk személyes problémája, hanem a hit ellen dolgozik, meghiúsult tanúságtétele lesz belőle.
Valamiért a mai fogyasztói társdalom félelemben, hiányérzetben, kishitűségben akarja tartani az embereket. A félelemben élő emberek jobb vásárlók, jobb fogyasztók, sőt sok mindent el lehet velük hitetni. Ennek a világméretű propaganda gépezetnek vagyunk ma mindannyian a részesei.
Ezzel szemben Jézus emlékeztet rá, hogy nem kell tudunk minden választ, nem kell meggyőznünk minden embert. Nem amikor én úgy gondolom, hanem mikor Isten alkalmasnak látja rá az időt, minden tisztázódni fog.
Jézus ötször említi a félelmet ebben a szakaszban. Előfordul, hogy félelmemben elfordulok az igazságtól? Talán tudom, mit kellene tennem, de mások reakciójától félve, nem teszek semmit? Imádkozom, hogy higgyem el, nem kell félnem, mert Isten tökéletesen ismer, és határtalanul értékesnek tart.
De hogyan lesz lehetséges az, hogy ne féljek?
Az idézett szakaszokban egyértelmű, hogy minden a kapcsolattól függ: Ádám és Éva megszakítják a kapcsolatot a Teremtővel és félnek. Az apostolok húsvét estelén éppen veszteséget élnek át és gyászolják Urukat, és azt gondolják, hogy nincs ott és távol van, bezárkóznak. Ők is félnek. Így van ez a talentumok példázatával is: a szolga hamis képet alkot uráról, kegyetlen úrnak képzeli és nem atyának. Ő is fél.
Így lesz a misszióba küldött tanítvánnyal is: ha fél, azért fél, mert egyedül érzi magát és azt gondolja, hogy kívül van annak közösségétől, aki még a haja szálát is számon tartja: olyanná válik, mintha a veszéllyel és üldözéssel egyedül kellene szembenéznie, Isten nélkül. Emlékszünk az elmúlt 3 hónapra? Megpróbálták bezárni a templomokat, mindenhol a világban. Egyre nem gondoltak, a lelket nem lehet bezárni, sőt a technika most éppen segítségünkre volt. Mi azonban a zárás mellett is megünnepeltük a húsvétot, a mennybemenetelt, pünkösdöt, és megtapasztaltuk azt a bizonyosságot, hogy az Úr valóban velünk van minden nap, és hogy a Lélek bennünk Krisztus élő emlékezete. Ma pedig megtanuljuk, hogy a húsvéti misztérium gyümölcse egy küldetését felvállaló egyház, és hogy az Egyház missziójának stílusa a teljes bizalom, Isten azon gyermekeinek szabadsága, akik még saját életüktől is szabadok.
A félelem minden ember életének a velejárója. A saját tapasztalatainkra építve elmondhatjuk azt, hogy nincs a világon olyan ember, aki ne félne valamitől. Napjainkban pedig kimondottan eluralkodott az emberekben a félelem és bizonytalanság. Jézus tudja, hogy a tanítványok, és persze mi is, későbbi tanítványok, szembe kell néznünk a Krisztus követés kihívásával. Tudja azt is, hogy a félelem bennünk lesz mindig. A mai evangéliumi szakasz első verse éppen azért hangzik el, hogy eloszlassa bennünk lévő félelmet.
Jézus a mai napon nekünk is ugyanazokat a bátorító, és tanúságtételre hívó szavakat mondja, mint az őt körülvevő tanítványoknak Rajtunk múlik, hogy milyen döntést hozunk. Ráhagyatkozunk-e Isten segítségére, és ezáltal legyőzzük magunkban félelmet, vagy megmaradunk félénk természetünk fogságában. Választhatunk abban is, hogy megvalljuk-e Jézust üdvözítőnknek vagy nem.
Dönteniük kell: vagy a félelem, vagy a bizalom! Nem véletlen az, hogy Pál apostol sem tud szabadulni ettől az istenarctól, hiszen azt írja biztatásként a hallgatóinak, hogy „félve és reszketve munkálják üdvösségüket” (Fil 2,12). Péter apostol meg ezt írja: „Szent félelemmel éljétek le vándorlástok idejét” (1Pét 1,17)! Pál tanácstalanságát mutatja az is, hogy mintegy egyidejűleg az ellenkezőjét is mondja: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét félelemben éljetek” (Róm 8,15). „Isten nem a félénkség lelkét, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk” (2Tim 1,7). – Ezek után mihez tartsuk magunkat? Érdekes példabeszéddel él Jézus. Melyik veréb kezd filozofálni a jövőjét illetően, melyik képes állandó félelemben élni? Jézus a megbízható Istent akarta ezzel a példázattal elénk állítani, azt, aki valóban sohasem változik irányunkban, akire mindig számíthatunk. Neki nincsenek fenntartásai velünk szemben. Sőt, ha az életünk még két fillért sem ér, Ő akkor is szeret, és akkor is számíthatunk rá, ha a semminél is kevesebbnek érezzük magunkat. Amilyen tudattalan bizalommal élnek ezek a kicsiny madarak, akiket mi emberek észre sem veszünk, még a madarak között is a legjelentéktelenebbnek gondolunk, olyan tudatos bizalommal kell élnünk ahhoz, hogy Isten iránti elkötelezettségünk hihető legyen. A jézusi élet kiindulópontja az a feltétlen bizalom, amely vonzóvá, érdekessé teheti azt, amit Jézus ránk bízott; Istent, a megbízható Istent. Ezt az ősbizalmat kell, hogy leolvassák rólunk, akár fülbe súgva, akár mindenki előtt, akár örömeink közepette, akár fájdalmas kínjaink között kell számot adnunk verébnyi hitünkről, bizalmunkról.
Uram, Jézus Krisztus! Bocsáss meg nekem, ha túlságosan aggályos, kicsinyhitű, kételkedő vagyok. Ne engedd, hogy a világ legyőzzön, és állandó félelemben tartson. De attól is ments meg, magamat a középpontba helyezzem, és a legfontosabb egyéniségnek tartsam.
Uram, Jézusom! Élesítsd látásomat, hogy ne aggodalmaskodjam túlságosan, ne dőljek be a félelemkeltéseknek. Segíts, hogy különbséget tudjak tenni az álhírek, a politika propaganda, és a valóság között. Add meg a helyes szót a beszédemben, a hallgatást a szükséges pillanatokban. És végül segíts, hogy hogy életem hátralevő szakaszában a te sugárzó egyéniséged pozitív, reménykeltő vonzásában élhessek. Ámen!