A mai evangélium olyan kérdéseket tesz fel számomra:
1/ Vajon én kinek e képére hasonlítok?
2/ Vajon kit, milyen pénz, adó, tisztelet illet meg?
3/ Vajon én kihez tartozom?
Ferenc pápa azt mondja a mai evangéliumról, vésd a szívedbe: te mindent megelőzően az Istenhez tartozol!
Jézus azt mondja farizeusoknak: „Mutassátok meg nekem az adópénzt!” Ők mutatnak neki egy dénárt, Jézus szemügyre veszi a pénzt, és megkérdezi: „Kinek a képe és felirata ez?” A farizeusok kénytelenek azt válaszolni: „A császáré.” Akkor Jézus így érvel: „Adjátok meg hát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” (vö. Mt 22,19–21). Jézus egyfelől elrendeli, hogy adják vissza a császárnak, ami hozzá tartozik, és ezáltal kijelenti, hogy az adófizetés nem bálványimádás, hanem a földi hatóságnak kijáró cselekedet; másfelől – és ez Jézus zseniális húzása – figyelmeztet Isten elsődlegességére, és azt kéri, hogy adják meg neki, az emberi élet és a történelem Urának azt, ami neki jár.
Szokták mondani, ki mit eszik, azzá válik. Ki mihez dörgölődzik, az ragad rá. Amivel sokat foglalkozol, azzá kezdesz hasonulni.
Jézus utalása a császár pénzbe vésett képére azt üzeni, hogy helyénvaló az állam teljes jogú – jogokkal és kötelességekkel rendelkező – polgárainak érezni magunkat, de jelképesen a másik, a minden emberbe vésett képre, Isten képére irányítja a figyelmet. Ő mindennek az Ura, és mi, akik az ő képére teremtettünk, mindenekelőtt hozzá tartozunk. A kérdésből, amelyet a farizeusok feltettek neki, Jézus egy radikálisabb és mindannyiunk számára életfontosságú kérdést ás elő: én kihez tartozom? A családhoz, a városhoz, a barátaimhoz, az iskolához, a munkahelyemhez, a politikához, az államhoz? Igen, nyilván ez igaz. De mindent megelőzően – emlékeztet minket Jézus – te Istenhez tartozol. Ez a döntő kapcsolat. Ő az, aki neked adta mindazt, ami vagy, és amid van.
Hogyan hasonlíthatunk Jézusra? Lehet az ő lenyomata bennünk?
Életünket tehát nap, mint úgy élhetjük, és úgy kell élnünk, hogy tudatosítjuk: mi Jézus nevét viseljük, amikor azt mondjuk: keresztények, azaz Krisztus követők vagyunk. Úgy éljünk, hogy ez meg is látszódjék rajtunk!
És szívünkben adjunk hálát Atyánknak, aki mindnyájunkat egyedinek, megismételhetetlennek, de mindig szeretett Fiának, Jézusnak a képére teremtett.
A héten két nagyszerű szentet ünnepeltünk. Az egyik Carlo Acutis, akit egy hete avattak szentté, miután néhány éve 15 évesen hirtelen meghalt. Carlo szerettet számítógépezni, barátkozni, de naponta járt misére, végzett szentségimádást és rózsafüzért. Egyik híres mondása a következő: ′′Mindenki eredetinek születik, de sokan halnak meg fénymásolatokként".
A másik szent 500 éve élt, Avilai Nagy Szent Teréz egyháztanító. Ő ezt mondja: „Nem olyan időket élünk, hogy hinni lehetne mindenkinek. Ne higgyetek ti másnak, mint az olyannak, akinek élete az Úr Jézus életét tükrözi vissza.”
Vajon én mit tükrözök vissza?
Életünk fontos része kell legyen, a lelki tükör, a napi lelkiismeretvizsgálat, amikor azt vizsgáljuk, mi tettünk jól, mit rosszul, kire hallgattunk, illetve mi kire voltunk hatással.
Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és adjátok meg az Istennek, ami az Istené! Mondta Jézus.
- Kit mi illet meg?
Mindenkinek meg kell adni azt, ami megilleti - derül ki Jézus válaszából, amikor az adó fizetéséről faggatják. Na de hogyan is van ez manapság?
Mi illeti meg Istent? Az időm, a munkám, a pénzem, a szeretetem, szívem-lelkem lelkesültsége, tisztelete, motivációja, tettrekészsége, egyszóval az egész életem.
Ezek után mi marad a császárnak? Nyilván az időm, pénzem, munkám-tanulásom hármasának bizonyos hányada. Ezért fontos, hogy bármi is legyen a munkám, azt az emberek szolgálataként is fel tudjam fogni. De nem várhatja el a császár/az állam a tiszteletemet, a fejbólintó engedelmességemet, a lelkiismeretemmel ellenkező tettek végrehajtását.
Mi illet meg engem? Isten elfogadó, csodálatos, feltétel nélküli szeretete megillet, teremtettségem okán. De ezt kiérdemelni nem lehet. Ez ajándék, úgy mondjuk, kegyelem.
De nem csak pozitív lehet: sokszor halljuk, sokan hívják fel a figyelmünket például az internet veszélyeire.
Észre sem vesszük, ha sok butaságot nézünk, ahhoz fogunk hasonlítani, átjárja gondolkodásunkat. És sok rossz szándékú ember van a világhálón. Olyanok, akik uralkodni akarnak pénzünkön, kicsalni pénzünket, vagy uralkodni akarnak lelkünkön.
Nem könnyű felismerni, a becsapást, ezért kell bizonyos óvatosság.
A farizeusok kelepcét próbálnak állítani Jézusnak. Igaz, hogy csak hízelgésből, álnok fondorlatból, de mégis komoly dicséretet fogalmaznak meg: Jézus igazmondó mester, aki Isten üzenetét híven közvetíti, és nem másokhoz igazodik. Rögtön magamra gondolok, és mérlegre teszem: Engem mi vezérel szavaimban, ítéleteimben, döntéseimben? Egyértelműnek tűnik, hogy belül kell lennie a mércémnek, Istenre figyelően, lelkiismeretem szerint kell válaszolnom adott esetben.
Napjaink kedvenc irányzata a liberalizmus, a másik véleményének tisztelete, elfogadása. Eközben a szabadság fontosságát és értékét túlhangsúlyozva, viszonylagossá tesszük az igazságot. Bármennyire fontos is, hogy „ne tartsam más zsebében a lelkiismeretemet”, hogy saját véleményem legyen, mégis fontos az az alázat, mellyel meghallgatom testvéreimet, a közösség véleményét, és újra meg újra ellenőrzöm lelkiismeretemet, érvelve és egymásra figyelve keressük a közös nevezőt, a sok szempontú igazság mind tökéletesebb megközelítését. A farizeusok konkrét kérdésére Jézus ügyesen válaszol, de amit mond, az tiszta igazság: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené!” Mindenki tudta, aki hallgatta korábban Jézust, hogy szerinte minden az Istené! Mi marad akkor a császárnak? Nem sok! A megfogalmazás csalóka, Jézus szemében nincsenek egy súlycsoportban vagy azonos szinten. S nekem is ezt kell képviselnem.
Kell-e adóznom, ha harci repülőgépeket vesznek belőle, ha a gazdag haverok millióit növelik, ha az újraelosztásból a legszegényebbek kimaradnak stb. A római császár sem bánt kesztyűs kézzel egykoron az alattvalóival. Minden hatalom konzerválni akarja előnyös helyzetét, és ehhez olyan eszközökhöz nyúl, amilyenekhez éppen nem szégyell. Jézus nem azt tanácsolja, hogy megtagadjuk az adózást. Tehát a törvénysértés nem járható út. Jézus eleve nem törődött a hatalom megszerzésével, az ezáltal elnyerhető befolyásolási lehetőségekkel.
Cantalamessa atya, a Vatikán szónoka így fogalmaz:
A keresztény együttműködés az igazságos és békés társadalom építésében nem merül ki az adófizetésben, hanem az kiterjed olyan közjó előmozdításán, mint a család, az élet védelme, a szegények iránti szolidaritás, a béke kérdése. Van még egy másik olyan terület, ahol a kereszténynek nem szabad együttműködni a politikusokkal. Ez nem a politikai tartalom, hanem inkább a módszer, a stílus.
A keresztényeknek segíteniük kell megtisztítani a politikát a veszekedésektől, és vissza kell adni a nagyobb tiszteletet, lelki jelenlétet és méltóságot a különböző pártok kapcsolatában. Tisztelet és jóindulat a másikkal szemben, magunkkal szemben önkritika. Ezek kell, hogy legyenek Krisztus tanítványának jellemvonásai mindenben, a politikában is.
Méltatlan a keresztény számára, hogy ellenfeleivel szemben utat engedjen a sértegetésnek, a gúnyolódásnak, a veszekedésnek. Ha Jézus azt mondja, hogy méltók a Gyehennára azok, akik „ostobáknak” nevezik testvéreiket, akkor mit kell mondanunk sok politikusról? Eddig Cantalamessa atya.
Uram, Jézusom!
A mai vasárnap a perselybe dobott kis pénzemmel mintegy odaadom neked életemet, tégy vele úgy, amit akarsz. Odaadom, nem utasítva vissza sem a nehéz, sem a kellemes és jó dolgokat, mindazt, amit számomra rendeltél!
Az út, amelyet mutatsz számomra, könnyű út a magam akaratos útjához képest. Segíts, hogy jól lássam a helyes utat, jól foglaljak állást: veled, melletted, a te képmásodra és dicsőségedre. Ámen!