Hamvazószerda 2020
A mai nappal ismét elkezdjük az egyházi év új időszakát: a szent negyven napot, magyarul a nagyböjtöt, mely fel akar készíteni húsvét ünnepére. Ebben lehetőséget kapunk arra, hogy a mulandó testi létünkkel szemben az örökkévalóságra hívatott lelkünkkel jobban törődjünk. A nagyböjtben igyekezzek annyira betelni az Isten Országáért fáradozás örömével, hogy a test követeléseit háttérbe tudja szorítani a Lélekkel való élés boldogsága!
Imádkozni, adakozni, böjtölni – ezt a három cselekedetet várták el a kegyes zsidóktól Jézus korában. Jézus nem azért jött, hogy lebontsa a törvényt, hanem hogy tökéletessé tegye, magasabb szintre emelje. Ezért hangoztatja, hogy jócselekedeteket ne azért végezzük, hogy mások lássák és megdicsérjenek, hanem „rejtekben”, hogy az Atyától, aki a szívekbe lát, kapjuk meg jutalmunkat.
Jézus szavai ezért nekem is kihívást jelentenek, és e szavak fényében átvizsgálom tetteimet, döntéseimet. „Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.”
Jézus három javaslata arra, hogy hogyan adakozzunk, hogyan imádkozzunk, és hogyan böjtöljünk, azt sugallja, hogy ezekért a tettekért valóban jutalom jár. De Jézus arra int, hogy azt a jutalmat ne az emberektől akarjuk megkapni, hanem Istentől. Ezért titokban tegyük a jót, zárt ajtó mögött imádkozzunk, feltűnés nélkül böjtöljünk.
Ez az „üzleti szellem”, - azaz adok, hogy én is kapjak, - belefér az Isten és ember közötti szövetség tartalmába. Isten azt ígéri, hogy ha megtesszük, amit kér, akkor gondot visel ránk. - „Ha megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek titeket.” (Kiv 19, 5.)
Ha adakozom, imádkozom, böjtölök, azonnal érezhetem a „jótett jutalmát”: örömet, megnyugvást, megerősödést. Még csak arra se kell várni, hogy „majd odaát”. Ezeket a „mennyei kincseket” azonnal elnyerem.
Van azonban valami, ami úgymond „jót hozhat a konyhára”, ha mégsem titokban tesszük a jót. Ha látom, hogy valaki adakozik, az engem is jótékonyságra indít. Testvéreim imáit hallva én is bátrabban meg merem fogalmazni gondolataimat az Úrnak. Mások böjtölését látva magam is kitartóbb leszek a böjtben.
Köszönöm, Uram, hogy vannak adakozó, hangosan imádkozó, böjtölésüket megmutató testvéreim. Az ő példájuk segít abban, hogy felülvizsgáljam és tökéletesítsem adományozó, imádkozó, böjtölési szokásaimat.
A nagyböjti szent idő arra hivatott, hogy testünket-lelkünket az élő Isten szolgálatába fogja, az ő akaratának megismerésére és teljesítésére hangolja. A keresztény lét koncentrátuma ez a negyven nap: a megújulásra való felhívástól a Krisztussal együtt vállalt szenvedésen át a feltámadásig magába sűríti a Krisztus-követés valamennyi fázisát.
Az első lépés, hogy a világból érkező, olykor egészen vakító reflektorfények helyett Isten tekintetét keressük, aki a rejtekben is lát. Kicsiny, nem látványos, de konkrét és magunkon mindennap számon kérhető vállalásokat tegyünk, figyelembe véve, hogy testi-lelki adottságaink, körülményeink folytán mások a lehetőségeink, és persze teherbíró képességünk sem egyforma. A keresztény böjt nem testünk büntetése, sanyargatása, hanem szellemi-lelki Istenhez fordulásunk fizikai vetülete. Testünk a böjtöléssel vesz részt az Istenre figyelésben, és ez visszahat a lelkünkre: érzékenyebbé tesz az Istentől érkező apró jelekre, indításokra. Az imádság, böjt és irgalmasság egymásból fakadjon, ne puszta külsőség, erőpróba, izzadságszagú erőlködés legyen, hanem újfajta, bensőséges találkozás Istennel és testvéreinkkel.
Ma az Egyház azok fejére, akik hisznek, akik az Úr Krisztus tanítványai akarnak lenni, hamut hint. Ez annak a jele, hogy az ember érzi: újjászületésre van szükségem, ha élni akarok. Az Egyház részéről pedig biztatás, hogy ember, merj szembenézni a valósággal és higgy! A húsvét előtti 40 nap a nagy készülődésnek lett az ideje, az ősegyház kora óta. Egyrészről a keresztségre készülőknek, a katekumeneknek ez volt a keresztség előtti utolsó 6 hét. Amikor tudták, hogy „az Egyház engem fölkészít arra, hogy húsvét éjszakáján megkeresztelkedjem, aztán elkezdjek igazán Krisztus tanítványa lenni”. A másik csoport a nyilvános bűnösök közül a megtérők, akik a hamut elfogadván megvallották a közösség színe előtt: „ha énvelem a jogrend szabályai szerint bánna el az Isten, nekem meg kellene halnom. Olyan vétket követtem el, amiért halál járna. Ezt én megvallom, és megbántam. És most az Egyház közösségében kérem és várom a feloldozást, a visszafogadást Krisztus tanítványai közösségébe.” A hívők, akik Krisztus tanítványaiként átlagos életet éltek, ezt a két csoportot, mint édesanya a kicsit, lélekben ölbe vették, az imádságaikkal nagyon körülpólyázták és őrizték őket ezen a 40 napon át. És kísérték a bűnösöket a feloldozáshoz, a keresztelendőket a keresztséghez azzal az őszinte együttérzéssel, hogy „én magam is keresztülmentem ezen, míg eljutottam a keresztségig, és én magam is esendő, törékeny, bűnös ember vagyok”. Mindegyikünk ilyen. Így lett a hamvazás az újjászületésnek a nagy jele, meg Krisztus hívei közösségének a nagy megnyilvánulása.
Ezért mindannyian jó szívvel járulunk a hamvazkodás szertartásához.