évközi 22. vasárnap szeptember 2.

B év, évk. 22. vas 2018

Bevezető
A mai vasárnap alapgondolatai a szentírási olvasmányok alapján: az Isten törvényeinek, parancsainak szeretete, és az emberi engedelmesség. A gondolkodó ember előbb utóbb rá kell jöjjön, hogy üres marad az élete Isten nélkül, és Isten parancsai nélkül. A Példabeszédek könyve így fogalmazza meg: (Péld 29,18) „Kinyilatkoztatás nélkül elvadul a nép, de boldogság a sorsa, ha a törvényt megtartja.”
Igen alapelvünk legyen, hogy az igazság törvénye, az Istennek tett ígéret, a lelki tisztaság, a hagyományok tisztelete adja meg életünk boldogságát, tartó gerincét.
Van szemünk arra, hogy Isten parancsai mögött felfedezzük a velünk törődő, személyes Istent? Jézus egészen adja önmagát, és így bennünket is egészen akar önmaga és embertársaink szolgálatára.

Beszéd:
Kedves testvérek!
         Isten ószövetségi népe a törvényt nem súlyos teherként, hanem Isten ajándékaként fogadta, útjelzőül a népnek és egyénnek. Isten irányítását úgy akarja elismerni és követni, ahogy Isten adta. Semmit sem szabad hozzá tenni, semmit szabad elvenni belőle: ez ma is, örökre érvényes. És az örök érvény, kiforrott egyházi törvények nem gúzsbakötés, és nem rabszolgaság, hanem az egyenesség és szabadság forrása.
Más népek: egyiptomiak, görögök, perzsák büszkék lehettek filozófusaik bölcsességére, építészetükre, városaikra, gazdaságukra. Isten népének kiválósága viszont a Törvény. Benne Isten bölcsessége van jelen.
A törvények, a rend legnagyobb mai fokmérője a gazdaság, a banki világ, a tőzsde. Nem szeretjük, mert nem értjük, és sok pénzügyi manőver veri át a kis embert, hasznot teremtve a gazdagoknak. Annyit azonban értünk belőle: ha a legkisebb rendezetlenség történik egy országban, mindjárt esik a forint árfolyama, csökkennek a tőzsdei indexek, függetlenül a gazdaság teljesítő képességétől.
Az ószövetségi törvény akkor vált teherré, amikor a magyarázók mindenféle tilalmakat vezettek le belőle. Jézus az ő eljárásukat kifogásolta.
Ezek alapján a mai olvasmányok mottójának az engedelmességet választottam.
Életünk kulcsa: az engedelmesség   Olyan világos és egyszerű volna minden, ha… Ha nem vonnánk kétségbe a Mindenható szavát, ha nem vonnánk kétségbe, hogy életünkre vonatkozó terve a legjobb, ha nem ragaszkodnánk jobban a saját, korlátolt akaratunkhoz, mint az elénk tárt törvényekhez, életúthoz.
Nem a törvények aprólékos betartása a mai kor jellemzője.
Nem arról szólt például augusztus 15, Nagyboldogasszony kötelező ünnepe, hogy mindenki eljött a templomba csak a fele éppen elfelejtette elhozni a szívét. A többség felülírta a parancsot, el sem jött. Nem arról szól életünk, hogy tegnapelőtt pénteken aprólékosan böjtöltünk volna, vagy ha nem tudtuk megtartani a pénteki böjtöt, akkor aggályosan kerestük volna helyette a jócselekedetek útját. Ki tette ezt meg most pénteken, vagy az elmúlt héten?
Törvények, szabályok, és szokásos tömkelege irányítja az életünket. Összenőttünk ezekkel, mindenapjaink részévé váltak, a legtöbbre nem is figyelünk, feleslegesnek tartjuk, és ki is játsszuk őket. Pedig, ha jó értelemben követjük: keretben tartják az életünket, ha rossz értelemben, megszokásból tesszük, akkor kényelmessé is tesznek, hisz gyakran elégségesnek tűnik a külső alkalmazkodás. Megelégszünk a látszattal, csak felületesen, külső magatartásunkban igazodunk ezekhez. Igaznak véljük a közmondás szavait: „benső dolgainkról nem fog ítélni a bíróság.”
A mai olvasmányokban felismerhetjük a helyesen értelmezett engedelmesség lényeges fokozatait.
Első helyen áll a hallás készsége, mert Isten akaratára való hallgatás nélkül nem lehet azt a gyakorlatban megvalósítani. Az 1. olvasmány a hallást hangsúlyozza: "Halld, Izrael ..." Az Ószövetség nagy alakjai, mint pl. Ábrahám, Noé, Mózes, a próféták, megpróbálták Isten szavához tartani magukat.
A hallás az első lépés, de ez nem elég. A befogadott szó át kell, hogy hassa egész lényünket ahhoz, hogy eredményezzen bennünk valamit. A szentlecke szerint belénk kell plántálódnia, gyökeret kell vernie életünkben. A szó, amely kívülről elér hozzánk, át kell hogy járja gondolkodásunkat, érzelmeinket és akaratunkat. Isten igéje testet kell, hogy öltsön bennünk. Két ismertető jele van ennek a folyamatnak, amelyeket Jakab megnevez a szentleckében: akkor hat át minket Isten igéje, ha többé már nem befolyásolnak minket világi szempontok ("a világ minden szennyétől megőrizzük magunkat") és ha embertársaink életét lehetővé tesszük, különösen a kilátástalanokét ("árvák és özvegyek").
A hallgatást és ráhallgatást (1. és 2. olvasmány) a tett követi. A tett Isten iránti engedelmességünk látható kifejeződése, de ugyanakkor a félreértés forrása is. A parancsok és utasítások vak teljesítéseként értelmezett engedelmesség automata géppé alacsonyítja le az embert. Semmi köze sincs a valódi engedelmességhez ennek a "parancs-az-parancs" szemléletnek. Jézus nagyon találóan fejezi ki ezt: olyan népről beszél, aki ajkával dicséri Istent, de szívével nem. A farizeusokat azonban nem lehet eleve hamissággal vádolni. Mert előírásaik és szokásaik abból a fáradozásból fakadtak, hogy a hitet és az életet összehangolják. Csak gyakran elfelejtkeztek az első két lépésről. Törvényhűségüknek kevés köze volt az Isten melletti szabad döntéshez. Holott éppen ennek a benső döntésnek kell megnyilvánulnia a külső cselekedetekben és rítusokban. A szabadság nem szabadosság, nem gátlástalan mértéktelenség. Aki átlépi Isten benső törvényét, az látszólag a szabadságával él, de egyre inkább rendezetlen befolyások és vágyak rabjává válik, amelyek aláássák valódi szabadságát. Az az ember valóban szabad, és ezért engedelmes (az engedelmesség a hallásból fakad), aki megpróbál figyelmesen hallgatni Isten szavára, aki fontolóra veszi, mit kíván tőle az lsten az adott helyzetben, és aztán véghezviszi, ami megérik konkrét válaszként a szívében.
Viszont a szív megtisztítása nélkül értelmetlen Isten törvénye. Szemben állva Istennel, az egyházzal nem is lehet megtartani Isten törvényeit, mivel e törvényeknek pontosan az a célja, hogy megszabadítsa az embert a káros szenvedélyektől és a bűnöktől, és így alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére. Kérhetnénk-e többet és jobbat ennél magunk számára? Nem.
    Befejezésül Szent XXIII. János pápát idézem:
„Uram, add, hogy éhezzem és szomjazzam törvényeidet, isteni szavadat, mert ez élet a léleknek, világosság az értelemnek, és éltető lehelet. Te magad hirdetted: „A szavak, amelyeket én mondok, lélek és élet.” – Ó szent Biblia, ó isteni könyv! Fenség és szentség fonódnak benned össze. Lapjaidat olvasva az ember a legbájosabb, legelbűvölőbb zenét véli hallani. …. Evangéliumod nem a vihar előtti villámcsapás, hanem a szelíd fény fokozatos és békés szétáradása. Szelíden halad előre, míg csak el nem árasztja az eget és a földet.”
     Add Uram, hogy ezt a szelídséget, ezt az utat lássam minden törvényedben, hozzám szóló szavadban. Ámen!