január 31, évközi 4. vasárnap

Kedves Testvérek!

Nekünk, saját korunk hívő emberének is irányt mutathat, hogy Jézus nem tesz csodát az ismerős közegben, a názáreti zsinagógában. Saját helyzetünkre alkalmazva azt gondolom: aki bele született a hitbe (kereszténynek nevelték), annak elégnek kell lenni, amit kap a szüleitől, a templomban, a Bibliából, a hittanokon. Pontosabban elégnek kell lenni ahhoz, hogy elinduljon, és kiássa a lelkéből, kiimádkozza Istentől a többit, hogy élő hite és igaz élete legyen. A csodák (persze a csoda lehet egy lelki élmény is) azoknak szól elsősorban, aki távolabbról indul, aki épp bajba került.

    Egy másik tanulság lehet, hogy Jézus tanítása nem csupán gyógyításból és vendégségekből áll. Mondják is a környezetében a kenyérszaporítás után: Kemény beszéd ez, ugyan ki hallgatja! Az emberek pedig a szigort még kevésbé fogadják el attól, aki egyébként is a közelükben van. - Egyebek közt ezért is bíznak bizonyos belső ellenállást kiváltó feladatokat manapság külső vállalkozóra, külsős cégekre. - Pedig nem árt arra készülni, hogy nem biztos, hogy annak kell hinni, aki a kedveset és jót ígéri.

     Szombati nap van. A zsidók összegyűltek a názáreti zsinagógában. Elöl a 12 év feletti férfiak, hátul, a rácson túl az asszonyok és a kisgyerekek.

A zsinagógában a közös ima erősítette az összetartozás tudatot, a szentírás olvasása és magyarázata erősítette a hitet. Bárki, 12 év feletti, a zsidó vallásban már nagykorú férfi, jelentkezhetett olvasásra, és a részlethez buzdító beszédet fűzhetett. No persze, meg kellett felelni az elvárásnak. Jézus, ahogy halottuk a múlt vasárnap az előzményét, Izajás próféta tekercséből olvas fel, és csak annyi kommentárt fűz hozzá: Ma beteljesedett az írás. Jézus mindig megtalálta a fórumot az Üzenet továbbadásához. Mint követőjének, vajon milyen fórumok állnak rendelkezésemre? Talán a templom? Merek-e én is Isten tolmácsa lenni?

A próféta, Jézus szavaival élve: saját hazájában, övéi között eredménytelen Az lenne logikus, hogy a mieink körében, ahol megbecsülnek, elfogadnak, ismernek, ott érnénk el a legnagyobb és legtöbb eredményt. Mégsem így van. Miért? Túlságosan közelről látják gyarlóságainkat? Nem veszik észre a szellemben-lélekben való növekedésünket? A sorból való kilógásnak tartják eredményeinket, fejlődésünket? Régi énünket szívesebben látják, mint az újat? Túl közelről nem látni, érzékelni a nagyságot, az elköteleződést? Kellemetlen, ha valaki szavaival, életével változásra, megtérésre buzdít?

Sőt van, amikor az igehirdetés gyűlöletet ébreszt.  Akit az igazság eltalál, az vagy megváltozik, vagy megharagszik. Aki nem változni akar, azt hiszi, kiprédikálták, megalázták, lejáratták. Pedig csak annyi történt, hogy egy nyilvánvaló igazság eltalálta lénye legmélyét. Kézenfekvő lenne megszívlelni, megtartani, de kivagyiságból vagy gőgből elutasítja, és az igazságot kimondó embert teszi meg bűnbaknak, megvetendőnek, gyűlölendőnek. Így lesz sokak számára az igazság kárhozattá. Az Igét akkor is hirdetni kell, ha ilyen eredménye lesz. Mert ilyenkor nem az igehirdető a hibás.

Jézus elkezdte beszédét a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.”

Mindenki helyeselt neki, és elcsodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia?” – kérdezgették”. Megragadtak a felszínes tapasztalatoknál és egymás befolyására az lett a következmény, hogy: „Mind haragra gerjedtek”

Kezdetben helyeselték Jézus szavait, majd pillanatok alatt teljesen ellene fordultak. Azt már nem tudták elviselni, hogy Jézus rávilágítson hibáikra, jobban szerették, ha nem személyesen, hanem általánosságokban beszél. Jézus viszont a beszédével mintegy provokálta hallgatóit. A szólás, amit idéz, de még inkább a két példa, amivel alátámasztja mondását, hogy „egy próféta sem kedves hazájában”, ugyanúgy szól hallgatóinak, mind önmagának.

A hallgatóknak azt üzeni: Döntenetek kell. A látszatra, a demagógokra akartok hallgatni – „De hát nem József fia?”-, vagy a lelkiismeretetekre, a benső hangra figyeltek, arra, amely örömmel töltötte el szíveteket, amikor meghallottátok, itt a szabadulás órája. Ne hagyjátok elvitatni magatoktól az örömhírt.

    Jézus beszédének hatását nyomon követhettük az evangéliumban. ... Felpattantak, kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük. Szomorú következmény, és egyben szimbolikus is. Názáret lakói Istent, mint biztos és szilárd alapot tagadták meg, pedig épp erre kellett volna épülnie a városnak és egész életüknek.

Az evangélium hatását ma nekünk kell nyomon követnünk saját lelkünkben, életünkben.

Hogyha helyeseljük Jézus szavait, felismerjük-e, hogy Ő a mi életünk megváltója, életünk értelme, céljaink beteljesítője? Nem lenne jó, hogyha az ingatag közvélemény irányítaná, netán befolyásolna a vallásos életünket. Ne sajnáljuk, a lelki életnek az erőfeszítését, még ha az ár ellenében kell is haladnunk, hogy Jézus maradjon meg körünkben, bennünk. Számunkra befogadott és ne visszautasított Isten legyen Ő. Szent Pál apostol a szentleckében támpontokat ad a krisztuskövetéshez: „Szólhatok az emberek, vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom.”

A mércéje annak, hogy mennyire valós az én Krisztusba való gyökerezésem az, hogy a gyakorlati életben a szeretet irányit-e mint egyetlen maradandó érték, vagy más önös érdek és cél vezet.

Befejezésül XVI. Benedek pápa imájával kérjük Szűz Mária közbenjárását, hogy felismerhessük Jézust életünkben:

Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, Te ajándékoztad a világnak az igaz világosságot, Jézust, a te Fiadat - Isten Fiát. Te teljesen ráhagyatkoztál Isten meghívására, s így a jóság forrásává lettél, mely Istenből fakad. Mutasd meg nekünk Jézust. Vezess minket Őhozzá. Taníts meg minket megismerni és szeretni Őt, hogy mi magunk is valóban szerető emberek és az élő víz forrásai lehessünk egy szomjazó világban. Ámen.