B év évk 13. vas 2021, - Mk 5, 21-43 - Az érintés
Kedves Testvérek!
Jézusunk imént hallott két csodája nagyon is összefügg. A leány halálhíre elbizonytalaníthatta Jairust. A reménytelen helyzetű asszonyon segítés megtapasztalása és Jézus bátorító kijelentése: „Ne félj! Csak bízzál!”, továbbvezeti őket a leányhoz. A két jelenet következő egyező vonása: Jézus az ószövetségi törvényi előírásokat meghaladó szeretete. A zsidók számára a vér érintése, így a vérfolyásos asszony érintése tisztátalanná tette a feleket. A halott megérintése ugyancsak tilos volt. Jézus a törvény betűjét meghaladó szabadsággal fogadta az asszony érintését, és ragadta meg a kislány kezét, hogy felsegítse. A fizikai tapasztalat segített a lelki kapcsolat, azaz a bizalom és szeretet létrejöttében. A testi és lelki gyógyítás kihagyhatatlan eleme a kézrátétel, az érintés. Az érintésben rejlő vonzerő, a bizalomteljes szeretet kifejezése olyan gyógyító energiaáramlás, amely belülről hat, teszi egészségessé az embert. Isten feltétlen szeretete külső, azaz testi közvetítésének bizalommal való elfogadása belső, azaz lelki csatornákon át a testi valónkra is kihat.
Jézusban az ember legtitkosabb vágyát teljesítette be Isten: engedte, hogy megtapasztalja, milyen az Isten közelsége. Isten az ember számára mindig a titokzatosság, és valamilyen mértékben a távolság megtestesítője volt, és még ma is sokszor az. Isten meg akarta törni ezt a gondolkodásmódot, ami a teremtés, az ősbűn óta odaállt közé és az ember közé. Azt akarta, hogy érinthető legyen, hogy az ember megérezze az Istennel való találkozás örömének az ízét. Hogy mennyire beleivódott magatartásunkba a babonás félelem, jobban már nem is mutathatja meg, mint a beteg asszony reakciója. Reszket, mert meg akar gyógyulni, de reszket, mert érzi, hogy veszélyes közelségbe került Istenhez. Milyen könnyen elintézhette volna Jézus azzal, hogy észre sem veszi, ahogy a tanítványok is sugallták, az asszony pedig meggyógyulhatott volna mintegy magán úton. Ebben a nagy tömegben hogyan keresheti azt, ki ért hozzá? Jézus azonban tudta, mit, és miért tesz. Miért volt olyan fontos számára, hogy mindenki megtudja, hogy ez a beteg asszony megérintette? Ez legalább olyan botrányos eset volt a kortársak szemében, mintha egy leprás ért volna hozzá. Egy asszony, egy beteg asszony, egy tisztátalan, kiközösített asszony Jézushoz hozzáért, és õ nem utasította el magától ruháját megszaggatva, jajveszékelve, hogy micsoda botrány történt most vele!
Érintés… Legyen szemünk előtt egy híres kép: A Teremtő érintése Michelangelo remekművén a Vatikáni Sixtus-kápolnában. Isten megérinti az embert, Ádámot és ezzel élet fakad. Isten gyógyító érintése azonban csak akkor hatásos, ha ez a hit mozdulata. A tömegben van egy asszony, aki nagyon hisz Jézusban. Elegendő számára, ha ujjaival azt a ruhát simítja végig, amely érinti Jézust, és hiszi, hogy meggyógyul. Elég, ha Istent megérintjük, és ő engedi, hogy isteni erejének melege, sugara újjáalkosson minket. Hiába gúnyolja ki azokat a liberális média, akik hisznek az ereklyékben, akik szent dolgokat viselnek maguknál, akik egy kis zsebkendőt érintenek valami szent dologhoz, a hitet megakadályozni nem lehet. A szegény, egyszerű ember ereklyékbe vetett hite az a kapaszkodó pont, amely több erőt jelent, mint a nagy tudomány vagy az okoskodás, mert erőt ad, gyógyít, nyugtat, reményt csepegtet életünkbe. Az egyszerű ember olykor babona határát súroló hite erősebb, mint bármilyen orvosság. Az Istenbe vetett hit megállapítása: „Elég, ha csak érintem, ha hordom, mert hozzá, a Megváltóhoz tartozik egyenes vagy közvetett módon, mert az túl segít a bajokon.”
Érintés… A második mai csoda egy kislány feltámasztása, Jairus, a zsinagóga elöljárójának leányáé. Itt már Isten érint. Előbb érintetett, most ő érint. A lényeg ugyanaz. Jézus most hitet jutalmaz tulajdonképpen, Jairusét, mert maga a zsinagóga elöljárója fordul hozzá segítségért. Nem egy egyszerű járókelő, hanem a zsinagóga vezetője. Talán letörve érzi magát, amikor útban háza felé lánya halálhírét hozzák, de ekkor jön előbb a szóbeli isteni érintés: „Ne félj, csak higgy!” És továbbmennek. Jézus, a három tanú – apostola – és Jairus. Őszinteségtől mentes tömeget találnak, akik formából gyászolnak. Jézus kiparancsolja őket, és csak azokat engedi maga mellé, akiknek a kislány elvesztése tényleg gyászt jelent, valamint Pétert, Jakabot és Jánost, hogy tanúi legyenek. Majd következik a szó érintésén túl az élet teremtő érintése: Jézus megfogja a kislány kezét és így szól: Kislány, mondom neked, kelj föl! Ez olyan érintés, amellyel Isten megteremtette az embert.
Jézus tudta, hogy mi a különbség az emberi elvárások és Isten gondja, az ember személyválogatás nélküli elfogadása között. Isten azért jött közénk Jézusban, hogy megnyissa a szemünket: Ő nem azonos egy hamisan elképzelt, rettenetes földöntúli hatalommal, akihez külön protokollon keresztül csak a jók és a bűntelenek számára vezet út. Jézus egy közülünk, aki azért jött, hogy eloszlassa félelmeinket, és közel engedjen magához, mert ahogyan Jeremiás próféta mondja: „Örök szeretettel szeretlek téged, és ezért vonzottalak magamhoz” (Jer 31,3). És Isten ezt véresen komolyan vette, ellentétben a mi kiszámíthatatlan szeretetünkkel. A kérdés az, hogy mi mit várunk Istentől? Mit akarunk kezdeni az õ érintésével? Az Ószövetség is kísérletezett Isten megközelítésével, de az igyekezet mindig félelembe torkollott. A legnagyobb próféták is reszketve gondoltak arra, hogy Isten megérintse őket, fordítva pedig el sem tudták képzelni. Befödték arcukat, leborultak, nem mertek föltekinteni. Az ember saját életéből, kudarcaiból megalkotta a hamis istenképet: egy kifürkészhetetlen, „jobb tőle félni” Istent, és soha sem jutott volna el oda, hogy hinni tudjon olyan Istenben, aki nagylelkűen, érdemek, emberi szempontok szerinti válogatás nélkül képes és akar szeretni. Jézus azért állt meg a beteg asszony mellett, kockáztatva emberi megítélését, hogy meggyőzze a bűnösöket, a gyengéket, a megvetetteket, a kiközösítetteket, a semmire valókat: szeretetének egyetlen érintése elég ahhoz, hogy meggyógyuljon életünk, ha hiszünk, ha elég nyitottak vagyunk arra, hogy bizalmunkon keresztül Isten megérintsen minket.
És most alkalmazzuk az evangéliumot a mindennapi életünkre: nem csak testi halál van, hanem létezik a szív halála is.
A szív halála akkor áll fenn, amikor valaki kétségbeesik, elcsügged és krónikusan szomorú lesz. Jézus szavai: „Talitha kum”, Kislány, mondom neked, kelj föl nemcsak egy halott gyermeknek, hanem az élő fiúknak és lányoknak is szólnak.
Milyen szomorú látni olyan fiatalokat, és idősebbeket is, akik elcsüggedtek. Sok ilyen van körülöttünk. Szomorúság, pesszimizmus, az élet utáni vágy elvesztése mindig rossz dolog, de amikor ezt egy fiatal esetében látjuk, aki előtt ott lenne az élet, az még nyomasztóbb. És ebben a vonatkozásban, Jézus ma is új életre támaszt mindannyiunkat! Ezt teszi szavával, de úgy is, hogy elküldi tanítványait az Ő nevében, az Ő szeretetével, hogy mi is elismételjük e kiáltást: „Talitha kum”, ifjú, kelj föl! Élj!”
Mindenható és szerető Istenünk, kérünk ezen a vasárnapon, ébreszd fel minden érzékünket, hogy érezhessük folytonos jelenléted, megtapasztaljuk segítségedet. Ámen.