Évközi 24. vas A év, 2020

A év évk. 24. vas 2020  - Sir 27, 30 – 28, 7 – Mt 18, 21-35

Kedves Testvérek!

A mai olvasmányok közös gondolata, a türelem és megbocsájtás, és az elviselés tudománya.
Az első olvasmányhoz térjünk vissza, a Sirák fia könyvéhez. Sirák Fia könyve nem csak a mai igeszakaszban, hanem számtalan helyen, számos utasítást ad arra, hogy ne nehezteljünk embertársainkra, és ne éljünk a viszont vágás, a bosszúvágy szellemével senki iránt. Az indoklás úgy szólt, hogy hogy Isten megkívánja és mi magunk is rászorulunk az ő irgalmára. Márpedig hogyan kérhetne valaki megbocsátást Istentől, ha ő maga nem tud megbocsátani. Végül gondolni kell arra, hogy egyszer mi magunk is Isten ítélőszéke elé kerülünk.
A düh és harag bűnös ember viselkedésére vall. Ezért semmiképpen sem igazolható, amikor azt halljuk valakitől, hogy a felháborodása és mérge igazolt. Szokták is mondani: „Ne is csodálkozzatok, hogy dühös vagyok!” Ennek az állapotnak azonban van még egy súlyosabb állomása is, amikor valaki a bosszú irányában lép tovább. A Szentírás a megbocsátás fontosságára hívja fel a figyelmünket. Ez az igazán következetes emberi magatartás, hiszen nekünk is megbocsátanak, Isten mindenképpen.

Keresztény emberként tanulnunk kell fegyelmeznünk, alakítanunk önmagunkat.
Epiktétosz ókori görög filozófus azt mondja, a legelső életszabály, amelyből minden életbölcsesség felerészben származik: az elviselés tudománya.
Általában a legtöbbet azoktól kell eltűrnünk, akiktől leginkább függünk, akikkel együtt élünk, dolgozunk. Éppen ezért a türelemből fakad az a felbecsülhetetlen béke, mely a bennünk élő hit gyümölcse.
Első lépés: aki úgy érzi, hogy semmi kedve, ereje sincs a türelmes elviseléshez, az vonuljon egy időre vissza önmagába, és nézze meg, hogy egyáltalán önmagát képes-e elviselni.
De a magába vonulásnak is vannak határai.
Thomas Merton 20. századi trappista szerzetes, lelki író mondja, saját megélt tapasztalatából: „Ha a közös élet túl bonyolult és nehéz, akkor magányos életünk bonyolultabb lesz. Tehát ne menekülj a közösségből a magányba. Először a közösségben találd meg Istent, azután majd ő fog elvezetni téged az igazi magányba.”
        
Mindennapi életünk sokszor zaklatott. Milyen sok olyan napunk van, amikor pattanásig feszülnek az idegek. És tudnom kell, többnyire nem is nekem szól, ami rajtam csattan. Csak éppen én voltam ott, amikor valakiben éppen elpattant az önfegyelem húrja.
Jézus mai példabeszéde emlékeztet arra, hogy az ember kettős mércével mér. Amit irányunkban elvárunk másoktól, adott esetben a könyörületességet, azt mi magunk nem szívesen gyakoroljuk. Nem könnyű megbocsátani, mert le kell szállnunk „trónunkról”, és beismerni, hogy nem mi vagyunk az emberek ítélő bírái. Ha pedig nekünk magunknak kell bocsánatot kérni, az szintén megalázkodással jár, pedig Krisztus is alázatos marad, még száját sem nyitotta panaszra. A körülöttünk levő világ telve van harcoló felekkel. Egymás ellen harcolnak a szegények és a gazdagok, a jobb és bal oldaliak, liberálisok és konzervatívak. Egymás ellen küzdenek, és szinte lehetetlenné teszik egymás életét.
        A kegyetlen türelmetlenség nemcsak a távol eső övezetekben pusztít, hanem saját köreinkben a rokonok, a szomszédok, a munkatársak és a családtagok között is.
        Feltűnő, hogy a vitázó felek közül legtöbbször egyik sem érzi magát hibásnak. Mindig mások a hibások. Elismerjük, hogy a világ bűnös, de mégis azt a látszatot keltjük, mintha a világ legártatlanabb korszakában élnénk. Bűntudattal csak ritkán találkozunk. Nincsenek bűnösök, csak éppen a bűn tombol.

     Állami hatalommal, törvényekkel ugyan lehet jogot és igazságot, esetleg igazságosságot is teremteni, de nem lehet kiirtani a szívekben lakozó gyűlöletet és bosszút. Az erőszak csak erőszakot szül, újabb ellenszenvet. Mindezekért még csak hibásnak sem érzi magát senki. Az ember a bűn zsákutcájába került, de tudni sem akar róla. Óriási összegeket költ fegyverekre, katonákra és rendőrökre, törvények és paragrafusok szövevényével veszi körül magát, csakhogy ne kelljen önmagán változtatnia. Elfelejti, hogy a gyűlölet és bosszú ellenszere a könyörület, az irgalom, a megbocsátás, a szeretet és a türelem. A szívek békéje a szeretet függvénye.
        A közösségi élet nehézségeit az evangéliumok szerzői is ismerték. A tanítványok nagyon is odafigyeltek, amikor Jézus a keresztény közösségek házirendjéről nyilatkozott. Jézus szerint a viszálykodásoknak akkor szakad vége, ha készek vagyunk egyénileg és bensőleg is megbocsátani. Másképpen magunk sem nyerhetünk bocsánatot Istentől: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – imádkozzuk a Miatyánkban (Mt 6,12).
A bencés szerzetesek regulája előírja, hogy a Miatyánkot minden zsolozsma végén el kell imádkozni, mégpedig hangosan. Ezt a gyakorlatot az alábbiakkal indokolja: „A reggeli dicséret és a vesperás ünneplése sohase múljék el anélkül, hogy az elöljáró a végén mindnyájuk hallatára teljesen el ne mondaná az Úr imádságát, a miatyánkot, az egymásnak okozott nehézségek tövisei miatt, hogy így az imádságban tett ígéret is – amikor azt mondják: »Bocsáss meg nekünk, ahogyan mi is megbocsátunk« – kötelezze őket arra, hogy tisztítsák meg magukat az efféle vétkektől…” Az Úr imádságának „hiteles mondása” tehát a kölcsönös bocsánat függvénye.
Hogy a miatyánknak ezt az ötödik mondatát mennyire komolyan vették a korabeli keresztények, és mennyire hittek az isteni és emberi bocsánat egymásrautaltságában, azt negatívan példázza az elterjedt szokás: ha valaki nem akart vagy nem tudott megbocsátani, az kihagyta a miatyánkból az ötödik kérést, és hallgatott, míg azt a többiek mondták. Nem imádkozhatjuk hitelesen az Úr imádságát, ha mi magunk nem törekszünk a megbocsátásra. Ugyanakkor a közösségben elmondott imádság elkötelezettség a jövőre nézve, hogy mindig a megbocsátás útját járjuk. Erre teszünk pecsétet a miatyánk elmondása után, amikor a békecsók gesztusával köszöntjük egymást. Az ókori ember kezét nyújtotta embertársának a találkozáskor, hogy mutassa: fegyvertelenül, békével érkezik. Az Eucharisztia vétele előtt letesszük fegyvereinket, üres kézzel és a kiengesztelődés szándékával köszöntjük néha nehéz testvéreinket, azzal a hittel, hogy Isten megbocsátó szeretete bennünket is megszabadít ebben a köszöntésben.

A mai vasárnap mi is próbáljuk ki, ezt a középkori módszert. A Miatyánk 5. kérését: Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek! - Csak az imádkozza hangosan, akinek semmilyen neheztelés sincs ma a szívében.
Uram, Jézus!
Egyedül, nélküled, kicsinyek és gyengék vagyunk. Viszont sokszor azzal akarunk nagyobbnak látszani, hogy éreztetjük másokkal haragunkat, vélt igazságunk keménységét. Kérünk a mai vasárnapon, segíts bennünket a helyes önnevelésre: hozzád igyekezzünk, tőled tanuljunk nagylelkűséget, türelmet és megbocsájtást.
Befejezésül Szent Anzelmi imájával kérlek a mai vasárnapon:
„Urunk, ha valamilyen módon mi is okozói voltunk annak a sérelemnek, mely bennünket ért, akkor javíts minket, és egyengesd az utat a szent kibékülés felé. Tedd, hogy ellenségeink irántunk való gyűlölete ne izzék tovább, hanem mentsd meg őket is, és minket is a gyűlölet gonosz hatalmától, és add, hogy mind a két részről készek legyünk jóvátenni a hibát. A te békéd irányítsa szívünket most és mindörökké.” Ámen!