2019 Úrnapja

Úrnapja 2019   - 1Kor 11,23-26

Kedves Testvérek!
Szent Pál apostol írta meg először, legrégebben az utolsó vacsora, az eucharisztia alapításának történetét. Azóta is itt cseng a fülünkben Urunk Jézusnak általa megosztott mondata: „Ezt cselekedjétek az én emlékezésemre!”
Nagy Szent Albert a katolikus egyetemek, gondolkodás középkori tudósa, így ír erről: „Hat dologról tudunk, amely a szeretet túláradásával képes elölteni: a jóság és szelídség, az együttérzés és a részvét, a szeretet és az irgalom. Ez a hat töltötte be Jézus isteni szívét, amikor az Oltáriszentséggel ajándékozott meg bennünket.”
A külső körülményeket, amelyek a világot uralják, nem áll mindig és elég hatékonyan formálnunk, alakítanunk. De a legbensőbb emberségünket igen.  Ez a formálás kötelességünk is.
Ha Jézushoz hasonlóak akarunk lenni, akkor ezt kell cselekednünk, tennünk vele és az ő emlékezetére.
         Az emlékezés az egyik legtitokzatosabb és egyik legnagyobb hatalma az emberi léleknek. Minden, amit kisgyermekkorunk óta láttunk, hallottunk és cselekedtünk, elraktározódik, készen arra, hogy előjöjjön, és napvilágra kerüljön. Az emlékezés nélkül kevesebbek leszünk, elveszítjük identitásunkat.
         Egy felidézett emlék lehet olyan erős, hogy képes katalizálni teljes belső világunkat, különösen, ha nem egy tárgyra vagy eseményre, hanem élő személyre irányul.
         Ha egy édesanya kisgyermekére emlékezik, akit otthon hagyott, akkor belsejében hozzá repül, szíve mélyén gyöngédség ébred, s talán még könnyek is szöknek a szemébe.
         De nem csak az egyéneknek vannak emlékei, hanem a különböző csoportoknak, családoknak, nemzeteknek is. Az emberek gazdagságát nem a bankszámlájának nagysága adja, hanem sokkal inkább a sok emlék, amit a kollektív tudatban hordoznak. Az emlékek megosztása egységet teremt a csoportban. Az emlékek az által maradnak élők, hogy helyekhez és ünnepnapokhoz kötődnek.
A magyar Országgyűlés a héten nagy többséggel úgy határozott, hogy a Trianoni súlyos békediktátum 100 éves évfordulója a 2020-as év legyen a „Magyar nemzeti összetartozás” éve. A világ magyarjainak kollektív emlékezése, a történelemből való erőmerítés. Persze a szlovákok és a románok nem értik,rögtön tiltakoztak is…
Így hasonlóan, ha az utolsó vacsorának, az Oltáriszentségnek a súlyát, a szépségét, az értékét szeretnénk magunkhoz közel engedni, akkor valahogy éppenséggel ilyen jelekre, emlékezésre van szükség. Különben az utolsó vacsorának nem bomlik ki eléggé a jelentése és a jelentősége. Akkor annak a kis darab kenyérnek, annak a néhány csöpp bornak az üzenete nem fog elérkezni hozzánk. A kívülálló nem értheti, neki nincs mire emlékeznie.
Hogy jobban megértsük az emlékezés jelentőségét, egy történetet idézek, melyet nemrégen olvastam:
    A vonaton ül egy idős bácsi. Az idős bácsi mellett ott van egy gyönyörű szép virágcsokor. A következő állomáson fölszáll a vonatra, egy nagyon csinos ifjú hölgy, akin látszik, hogy sugárzik az arca is valami örömtől. Leül az idős bácsival szemben, a lánynak – mert valószínűleg szerelmes – megakad a szeme a gyönyörű virágcsokron. Szóba állnak egymással, és kérdi a lány: „Hát szabad megkérdeznem, ki fogja kapni ezt a gyönyörű csokor virágot?” De boldog lehet az a valaki, akinek a bácsi ezt a gyönyörűen elkészített csokrot oda fogja adni. Ekkor a bácsi is elmosolyodik, és azt mondja: „Ó, hát bizony fog neki örülni. A feleségemnek viszem, nem akárkinek lesz.” Majd a lány ezt a gondolatot tovább szövi. „Ó, hát bárcsak én is majd, mikor reményem szerint az a férfi megkéri a kezem és megházasodunk, bárcsak ilyen férfi lenne belőle 50 év múlva, és én ilyen csokor virágot kapnék tőle! Hát de gyönyörű ez.” Mikor a leszálláshoz készülődnek, kiderül, hogy egy helyen szállnak le. Ekkor a bácsi rámosolyodik erre a lányra, és azt mondja neki. „Tudja mit, hát tudja mit? Én odaadom ezt a gyönyörű csokor virágot. Úgy megszerettem magát itt a vonatúton, és maga egy olyan jóravaló lánynak néz ki, legyen boldog ebben az életben! Hadd adjam oda!” Egészen elpirul erre a lány, és azt mondja: „Hogyhogy nekem adja, hát nem a feleségének szánta? Ezt én biztos nem fogadhatom el.” És akkor a bácsi nagyon meggyőzően azt mondja: „Fogadja csak el. Biztos lehet benne, hogy a feleségem is örülni fog, hogy egy ilyen nagyszerű ifjú teremtésnek adtam ezt a csokor szép virágot.” Olyan meggyőzően mondja a bácsi, hogy a lány elfogadja és viszi nagy boldogan a virágot. De kíváncsi arra, ki lehet az a feleség. Úgy a fél szemével követi a bácsit, hogy merrefelé megy, merrefelé indul. A bácsi leszáll a vonatról, és amint kilép a pályaudvarról, egyenesen elindul a temető felé. Mert ő a virágot oda vitte, és biztos volt benne, hogy a felesége örülni fog vele együtt, hogy ennek a sugárzó ifjú hölgynek odaadhatta azt a szép csokor virágot.
    Milyen jó dolog az, amikor van valamink, amire úgy tudunk tekinteni, „Ezt nem akárkitől kaptam. Ezt az édesapámtól kaptam. Vagy én ezt a férjemtől kaptam!” És azért is fontos, hogy egy egyetlen tárgy, egyetlen személy, akitől kapjuk, egyszer csak valami nagyon erős jelentése és üzenete lesz ennek. A tárgyaknak nagyon nagy jelentése és jelentősége lehet.
Kis darab kenyér, pici bor, amit nem akárkitől kaptunk. Jézustól kaptuk.
Tehát van egy pici darab kenyér, van néhány csöpp bor, de a jelentése, a jelentősége fölbecsülhetetlen, kifejezhetetlen és kimondhatatlan. Ezért Jézus, bár tudja, hogy az Atyától jön és az Atyához tér vissza, Ő így szeret bennünket: „Lehet, hogy csak valami pici, amit itt hagyok, látszólag valami kicsi. Úgy első pillantásra nem is jelentős, de ti tudhatjátok, hogy ez nagyon fontos. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” 
      Fontos, mint a jó helyre kerülő csokor virág, de annál sokkal inkább. Vagy mint egy karikagyűrű, annál sokkal és sokkal inkább. Ezért tehát Jézus, ott az utolsó vacsorán nekünk, szeretett tanítványainak ad egy picike kis kenyeret, néhány csepp bort, és bízik bennünk, és hisz abban, hogy mi tudjuk, hogy mi ennek az üzenete.
                 Az emberi emlékezésnek ez a háttere is segítségünkre van, hogy jobban megértsük, mit jelent az Eucharisztia a számunkra. Az Eucharisztia emlékezés, mert felidézi azt az eseményt, amely az egész megváltott emberiségé, az Úr halálát, és feltámadását.
         De az Eucharisztiában van valami, ami megkülönbözteti minden más emlékezéstől. Együtt van az emlékezés és a jelen, még ha utóbbi el van rejtve a kenyér és bor színe alatt. A 100. évforduló, a „Magyar Nemzeti Összetartozás éve” nem fogja visszahozni a Trianonban elvesztett területeket. Nem teszi magyarrá az azóta elrománosodott, elszlovákosodott magyarokat.
Jézus viszont a mennybe ment ugyan, de hitünk szerint az Eucharisztiában Krisztus most is jelen van!
         Azonban az Eucharisztia nem csak a múltat idézi fel. Ellenkezőleg, a célja az, hogy előre vigyen minket. Az átváltoztatás után ezt mondjuk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel várjuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!”
         Úrnapja ünnepét, teológiáját Aquinói Szent Tamás dolgozta ki egykoron. Ő úgy mutatja be az Eucharisztiát, mint szent lakomát, amelyben szavai szerint: „Krisztust vesszük magunkhoz, megújítjuk szenvedésének emlékét, lelkünk eltelik kegyelemmel, és jövendő dicsőségünk zálogát nyerjük."
  Uram, Jézusom!
Ezen a szép ünnepen arra kérlek, adj nekünk nyitott szemet, meglássuk végtelen ajándékodat az Eucharisztiában!
   Te az egész világmindenséget tartod a kezedben, így nálad pihen életünk, sorsunk megannyi apró részlete és titka is. Annál boldogabbak leszünk, minél őszintébbek az érzéseink, minél tisztábbak a vágyaink!
Segíts, hogy mindig büszkén mondhassam: az a barátod vagyok, aki nem árul el sohasem. Te legyél minden sebemet begyógyító orvosom, a legjobb tanácsadóm, és a végső menedékem. Szeretnék minél több embert elvezetni hozzád, hogy te légy mindannyiunk kincse, öröme, és ereje.  Uram, a mai ünnepi szentáldozásban különösen is kérlek: térj be hozzám, lelkem hajlékába, hozz lelki békét, ünnepet életembe. Ámen!