Halottak napja, Mindenszentek és 30. vasárnap

A Halottak Napja az emlékezés, az imádság napja.

Hívő keresztényként a halált, a húsvét, a feltámadás hitével kell néznünk.
Már az Ószövetség liturgiájában a hívő nép a jeruzsálemi templomba való bevonulással kapcsolatban imádkozta, énekelte:
"Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak,
ujjongjunk szabadító Istenünknek
járuljunk eléje magasztalással
vigadjunk előtte zsoltárokkal."  (95. zsoltár)
Kifejező ereje miatt, a temetési szertartásban is helyet kapott ez a zsoltár, hisz az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztus a mi igazi Szabadítónk, Megváltónk, Életünk és Üdvözítőnk.
Róm 5,5-11; A szentleckét a Római levélből választottam a mai napra.
„A remény pedig nem csal meg.”
Nem minden reményre igaz ez a kijelentés; a mi aprócska és nagyobbacska reménykedéseink például igenis rendre megcsalnak, s ilyenkor rendre el is keseredünk. Csak az a remény nem csal meg, mellyel az élő Istenbe kapaszkodunk, és mellyel azt várjuk, amit Szentlelkével már végbevitt a mi Urunk, Jézus Krisztuson, feltámasztva őt a halálból. Ezt a Lelket a mi szívünkbe is kiárasztotta, s megkezdte bennünk a feltámasztás művét azzal, hogy személyünk középpontját olyan életszintre emelte, ahol a halál egy pillanatig sem uralkodhat rajta.
Mélységesen kiábrándítóak azok a temetések, ahol a papra csak mint szertartásmesterre van szükség, ahol a gyászolók arcán félelmetes hitetlenség és közöny ül, és látszik, hogy mindent megtesznek, nehogy szembe kelljen nézniük saját elmúlásukkal, s azzal, hogy mi lesz azután. Reményüket csupa halállal megjelölt dologba vetik, s ezzel hallgatólagosan elismerik, hogy többre tartják a halál hatalmát Isten hatalmánál. Az ilyenek valóban szerencsétlenebbek minden embernél.
Ha azonban én az Urat vallom Istenemnek, Ábrahám, Izsák és Jákob és Jézus Krisztus Istenét, aki nem a holtak Istene, hanem az élőké, ha él bennem az a bizonyos csalhatatlan reménység, akkor ennek meg kellene látszania mindennapjaimon, teendőim végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások idején tanúsított viselkedésemen. Az a remény, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életem kis és nagy döntéseinek mozgatójává, nem több ideológiánál, és talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség.
Az igazán a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménység átalakítja az ember életét. A Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét formálja ki bennem, aki nem erre a földi életre rendezkedett be csupán, mégis felkészült a várakozás hosszú óráira. Úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledi: örök otthon várja a mennyben.
Amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk világossá lesz számunkra, hogy csak a legfontosabb számíthat. És ez nem más, mint az ima, az értük bemutatott szentmise áldozat, az értük vállalt jótettek, és áldozatok.
Ezért a mai szentmisét is értük ajánljuk fel, a lelkek üdvösségéért, azokért, akikkel összeköt az ima hullámhossza. Ezért a mai nap, és az előttünk álló időszak legyen a lelkiekben gazdagodás ideje, amikor nem szűnünk meg imádságos megemlékezéssel gondolni azokra, akik hozzánk tartoztak, és imáinkat várják. Kérjük számukra Isten irgalmas bocsánatát, hogy boldog örök életük legyen, és hogy Isten ölén egykor mindannyian örök békére leljünk. Ámen.  (Barsi Balálzs atya beszédét felhasználva.)

Mindenszentek 2018

Kedves Testvérek!
Mindenszentek olvasmányai elvezetnek bennünket a mennyország világába, a szentek boldog közösségébe, ahova mi is vágyunk, és törekszünk.
Az első olvasmány a Jelenések könyvéből hatalmasnak és dicsőségesnek írja le a szentek seregét: Akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Sok-sok milliárd ember élt már a földön. Hogy közülük hányan futották be pályafutásukat győztesen, hányan jutottak el a tökéletességre – nem tudjuk. A Jelenések könyvének látnoka megszámlálhatatlan sereget látott. A lényeges kérdés: vajon egykor mi is közéjük tartozunk-e? Rajtunk is múlik.
Az utóbbi évtizedekben felgyorsultak a szentté avatási eljárások. Sokkal több embert avatunk ma szentté, mint a régebbi korokban, Ki vagyunk éhezve a példaképekre, a sikert elért, célba ért emberekre és közbenjárókra. Egyre több olyasvalakit avatnak boldoggá vagy szentté, akiket személyesen ismerhettünk, akikkel találkozhattunk – elég csak II. János Pál pápára vagy Teréz anyára gondolnunk –, akik tehát a kortársaink voltak. A jelenség újnak látszik, valójában azonban az újszövetségi időkre nyúlik vissza. Akkoriban az a tudat éltette a keresztényeket, hogy ők is „meghívott szentek”. A „szent” jelző a Bibliában olykor ténymegállapítás: „Isten szent és kedves választottai” vagyunk mindnyájan (Kol 3,12); máskor pedig felszólítás: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (1Pét 1,16).
Mindenszentek ünnepe látszólag éles határt von élők és holtak között: ezen a napon azokat ünnepli az egyház, akik haláluk után Isten örök-boldog szeretetközösségének részesei lettek – függetlenül attól, hogy hivatalosan kanonizálta-e őket az egyház. Ünneplésünk mégis akkor válik teljessé, ha nemcsak rájuk, az égiekre pillantunk, hanem végigtekintünk magunkon, itt a földön (még) életben lévőkön is.
A szentmise szövegei jól tükrözik ezt a kettősséget. Az olvasmány a jelenések könyvéből az égre tekint, az üdvözültek világára, az evangéliumban viszont Jézus hozzánk, földön élő emberekhez szól – de a túlvilág távlatával.
Az olvasmány a Jelenések könyvének látomását idézi, amely az odaáti létbe – közkeletű szóval: a mennyországba – enged bepillantást: az üdvösségre eljutottak megszámlálhatatlan seregét láttatja velünk. Gyerekes kíváncsiságnak tartjuk, pedig joggal fölmerülhet a kérdés, milyen is ez a „szem nem látta, fül nem hallotta” boldogság, amelyben az üdvözülteknek részük van. Titok fedi azonban a másik kérdést is: kik jutottak be ebbe a boldog közösségbe? Ott vannak-e már, ott lesznek-e majd elhunyt szeretteink, akikért különösen ilyenkor halottak napja táján imádkozunk? S nem utolsó sorban: nekem magamnak van-e reményem rá, hogy egykor én is közéjük kerülhetek? Hasonló kérdésekkel ostromolták Jézust is, ő azonban mindig kitért a válasz elől: egyedül az Atya tudja ezt is.
A szentmise evangéliuma nem is ebbe a csodálatos másik világba enged bepillantást, hanem a mi földi életünkről szól. Jézus egyik leginkább megbotránkoztató kijelentéssorát idézi, amely a „nyolc boldogság” néven vált ismertté.
Az ember szívébe van oltva a boldogság vágya. Sokféle módon sokfelé keresik az emberek. Urunk, Jézus Krisztus a „Nyolc Boldogság”-ban elmondja az irányát, merre kell keresnünk, merre találhatjuk a maradandó boldogságot, amit a szentek már birtokolnak.
Ha szép lassan újra végigolvassuk a boldogmondásokat, láthatjuk: mindegyik mondat két részből áll, s a kijelentés második fele adja meg a boldogság okát: övék a mennyek országa (ez kétszer is elhangzik!), ők Isten fiai, akik meglátják Istent, akik vigasztalást nyernek, akiknek irgalmazni fognak.
Fölvethető a kérdés: nem becsapás-e Jézus ígérgetése, hiszen a nehézségek a jelenben jelentkeznek, a boldogságok pedig csupán a távoli jövő ígéretei. Jézus válasza egyértelmű: már most boldogok vagytok, ha ráléptek erre a jézusi útra. „Ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük” (1Tessz 4,13). Reményben élünk, s ez nemcsak a messzi jövő távlatait világítja meg, hanem mostani, földi életünket is. XVI. Benedek pápa ezt így magyarázta: „Akinek reménye van, az másként él; új életet kapott ajándékba, nagy reménység: engem véglegesen szeretnek, és bármi történik velem – engem ez a szeretet vár”. Az igazi remény nem illúzió, hanem a legbiztosabb jövőből meríti erejét: így felszabadít a képzelt vagy valódi fájdalmak alól, képessé tesz arra, hogy bánatunk örömre forduljon, hogy osztozni tudjunk másokkal, hogy együtt érzőek és irgalmasak legyünk mindenkivel. Isten életet ad a benne bízóknak: már most, halálra szánt életünkben, aztán a halálunk óráján, végül a halálunk után. Ha ebben a reményben élünk, szentek leszünk, amint a szentlecke mondja: „Mindenki, aki benne (= az Atyában) reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.”
Vajon törekszünk-e igazán a szentek társaságába? Ez életünk egyik legfontosabb kérdése. Vagy elvesztettük a reményünket a szentségre? Hogy úgysem sikerül!? Ha viszont vágyom a szentek társaságába, akkor hogyan lehet a másokkal való érintkezésben továbbadni elkötelezettségemet, hogy szentté akarok válni?
Ha valaki tanár akar lenni, ezt olykor már fiatal korában tudomására hozza környezetének. Életét erre irányozza be, ennek rendeli alá. De ha valaki szent akar lenni, vajon hogyan hozza ezt tudomására környezetének? Ez nehéz kérdés! Mindenesetre szüksége van példaképre. Aki tanár szeretne lenni, annak van egy tanár példaképe. Az ember már csak olyan, hogy példákat szeret követni. Így vagyunk a szentekkel is: ők a mi példaképeink. Minden életkornak és minden élethelyzetnek találunk megfelelő példaképet.
Fiatal vagy? – szükséged van a tisztaság példaképeire, mint pl. Boldog Apor Vilmos püspök, vagy Goretti Szent Mária.
Családos vagy? – szükséged van a családi élet szentjeire, mint pl. Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóra, vagy Gianna Beretta Molla (a nem régen oltárra emelt 4 gyermekes olasz orvosnő, aki áldott állapotban lévén nem operáltatta meg rákos méhét, csakhogy gyermekét világra hozhassa. A gyermek egészséges lett, ő egy hét múlva meghalt.)
Özvegy vagy: példaképed lehet Svéd szent Brigitta. Különböző életkorunkban, különböző élethelyzetünkben válasszunk magunknak olyan szentet, akit különösen közel érzünk magunkhoz vagy élethelyzetünkhöz. Ezzel a kiválasztással kifejezzük abbéli vágyunkat – akár környezetünk felé is –, hogy mi is szeretnénk a szentek közé tartozni.
A példakép kiválasztásával fejezzük ki, hogy mi is szeretnénk tiszták, hősök, szentek lenni.
Urunk, Jézus Krisztus! Te mindannyiunkat meghívtál az életszentségre, és keresztáldozatod érdeméből a kegyelmet is biztosítottad. A Boldogságos Szűz és minden szent közbenjárására kérünk, vezess minket is a hősies szeretet útján az életszentségre, és majd Országodba.

B év évk. 30 vas 2018 -  Mk 10,46-52 – a vak Bartimeus

Kedves testvérek!

A vak Bartimeus történetének megértését a mai vasárnapon egy verssel kezdem. Anders Frostenson verse, Rezessy László fordításában: A vak Bartimeus

Egy vak meghallja messziről
a sokaság zaját,
Oly régen hívja, várja Jézust,
Dávidnak Fiát.

Míg körülötte zúg a nép,
ő kiált szüntelen:
,,Ó Názáreti, szánj meg engem,
nyisd meg a szemem!’’

,A hit megtartott tégedet,
menj békével tovább!’’
– Szólt Jézus, és ő boldogan
követte lábnyomát.

A hit szemünket nyitja meg,
– ó Urunk, adj hitet,
Hogy szemlélhessük
mindörökre dicsőségedet!

    A „vak” szóhoz olyan sok negatív jelentés társult, hogy jogos arról úgy beszélni, mint erkölcsi tudatlanságról és közönyről. Bartimeus nem vak volt, hanem csak világtalan. Világosabban látott a szívével, mint körülötte sokan, mert volt hite és reménysége. Ennél még több, hogy ez a hit belső látása abban is segítette, hogy meggyógyuljon testi látása. „Hited meggyógyított téged.” – mondja Jézus neki.

A vakság bibliai fogalom, nem csak kelet egyik félelmetes szembetegség típusára utalt, hanem arra a tudati állapotra is, amely képtelen felismerni Jézusban az isteni küldöttet, és Jézus missziójában a megváltó szándékot.

Az emberi személyekkel kapcsolatos vakság is életünk kísérője. Az indulatok, az előítéletek, a nézőpontbeli korlátok, az ideológiák, a vallási, vagy vallástalansági elfogultságok mind alkalmasak arra, hogy elvakítsanak egy-egy személlyel kapcsolatban.

Itt is a hitnek, a megelőlegezett bizalomnak van gyógyító ereje. A mi imánk is az kellene, hogy legyen, mint ami a koldusé volt: „Uram add, hogy lássak.”

Valószínű, hogy bennünk is sok minden el akarja hallgattatni, sok minden csitítgatja ezt a Jézushoz való kiáltást. Befolyásol környezetünk életvitele, rossz hatása, esetleges hitetlensége. Visszahúz saját lustaságunk, beidegződött rossz szokásaink,  kényelmességünk: minek változtatni eddigi életmódunkon, amikor eddig így is jó volt. Ugyanakkor remélhetőleg bátorítást is érzünk – „bátorság téged hív” – minket is meg akar gyógyítani, hitünkben, hogy helyes belátásra jussunk. Rajtunk áll, hogy a gyógyulni vágyó, vak koldus szerepét vállaljuk és meggyógyultan távozunk a Jézussal történt személyes találkozásunkból, az imában, szentmisében, vagy örökre elzárjuk szemünket egy másik világtól, egy másik ember ideáltól, a mellettünk élőtől és önmagunk helyes megismerésétől. Jó lenne, hogyha ma egy talán rég nem hallott, és mégis ismerős hang bennünket is így biztatna: „a hited meggyógyított téged.”

Látni, nemcsak nézni vagy nézelődni: mennyire vonzó program ez. Szemünk, értelmünk, hitünk látásáért a jerikói koldus mellől kiáltunk Dávid fiához. Aki észrevette, hogy vak, és kiált, az már látni kezd.

A látás tanítvánnyá tette a vak koldust. Bartimeus története a mi történetünk is lehet. Ehhez három dolog kell: először tudatosítanunk kell, hogy vakok vagyunk, mert nem Isten szemével látjuk a valóságot. Másodszor meg kell találnunk az Úton a mindig Úton levőt. Harmadszor Bátorság kell, hogy kövessük is az Úton. Ha Bartimeus visszaült volna az út szélére, nem követhette volna az Utat. Nem vagy eléggé bátor, kérni a lehetetlen? Kérd a Bátorságot.

    Uram Jézus, a mai evangéliumban engem is megérintettél.

„Kelj föl téged hív!” Ezek a vaknak szóló szavak, mintha ma egyenesen nekem szólnának. Minden vasárnap, így ma reggel is te hívtál ide engem, oltárod elé. És a mai evangélium felveti bennem a kérdést, miért pont én vagyok a megszólított, hisz oly sokan vannak ma is kint a téren, akiket a templom hívó harangja sem csábított a közeledbe. Szívemben persze érzem szavaid igazságát: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.

Kempis Tamás a nagy gondolkodó így imádkozza: „Uram, te hívtál bennünket. A nyugtalanság, mely szavad hallására úrrá lesz rajtunk, ennek bizonyítéka. Uram, te ismered gyengeségünket, és tudod, hogy milyen könnyen esünk gyávaságba. Tudod, hogy mint a vakok, milyen tapogatózva, félénken lépünk előre. De te hívtál bennünket, tehát most egész szívemmel rád hagyatkozhatom.” Ámen.