október 07, és szeptember 30-i vasárnapi gondolat

Okt. 07:

B év, évk 27. vas 2018   -  Mk 10,2-16

„Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek.”

Gyönyörű szentírási részekkel örvendeztet meg ezen a vasárnapon egyházunk. Milyen csodálatos a tudat, hogy maga az Isten alkot hozzánk illő társat? Mert neki valóban gondja van ránk. Nem csak ámít, mint a világ, ami minket körülvesz. Nem egy jól hangzó reklámnak a szövege ez, hanem ígéret, amelyet a Jó Isten külön-külön mindenkinek a szívére helyez.

Tegyek fel kérdéseket magamnak:

Ha még keresem a társam:

– Türelmetlen vagyok, talán már fel is adtam? Kalandokba menekülök, vagy pillanatnyi örömökkel vigasztalódom?

– Érett keresztényként készülök a vele való találkozásra? Meg tudom határozni önmagam, és azokat az értékeket, amiket a társamban keresek?

– Bízom abban, hogy megtalálom? Imádkozom, böjtölök érte?

– Nyitott szemmel és szívvel figyelem a világot és az embereket magam körül?

Ha már megtaláltam a párom:

– Mit teszek azért, hogy a kapcsolatunk Istenben legyen teljes? Tudunk együtt imádkozni? Tudjuk együtt az egységet kérni?

– Imádkozom a páromért, a kapcsolatunkért – hogy sallangoktól mentes, őszinte legyen?

– Tudok valódi segítője lenni a társamnak? Tudok hallgatni, és meghallgatni?

– Tudom őt önzetlenül szeretni? Tudom az irgalom, az alázat útját választani a konfliktusok idején?

– Tudok őszintén beszélgetni a párommal? Megfogalmazni és egyszerűen, de szeretettel elmondani azt, ami bánt, ahogyan tettük gyermekként is? Vagy játszmázom, és duzzogok, elvárom, hogy kitalálja a gondolataimat?

– Párként, házaspárként Isten végtelen szeretetének tanúi vagyunk barátaink, családunk, munkatársaink körében?

Az olyan kifejezések, hogy „Unom már az életet”, „Elmegyek”, vagy „Ha ez így van, mindenki járja a maga útját”, a házastársak közötti nehézségek megnyilvánulásai.

         Hiszem, hogy a keresztény házastársaknak a gyónásban meg kell gyónniuk, ha ilyeneket mondtak a másiknak, mert az ilyen szavak támadások az egység ellen, és veszélyes pszichológiai precedenst teremtenek.

         Ha egy berendezés vagy eszköz elromlik vagy meghibásodik, akkor azt manapság nem megjavítják, hanem kicserélik. A házasság esetében ez a mentalitás halálos.

         Mit kell tenni, hogy ne legyen meg az a tendencia, amely olyan sok rossznak az oka a társadalomban és oly sok szomorúságnak a gyermekek életében? A megoldás útja a következő: „Fedezzétek fel a kijavítás művészetét!” Cseréljétek fel a „használom és eldobom” mentalitását a „helyreállítás” mentalitásával. Ma már kevesen javítják azt, ami elromlott. Az idősebb hölgyek emlékeznek arra, hogy a női harisnyánál volt olyan javítás, hogy szemfelszedés. Az idősebb urak emlékeznek arra, hogy a Ferenciek téri templom mögött volt egy kis üzlet: tollklinika, golyóstollakat javított. Ha nem is javítjuk manapság a rossz tollakat, nem foltozzuk a zoknit, a házasságban akkor is szükség van a javítgatásra! Állítsátok helyre azt, ami elromlott, javítsátok ki azt azonnal!

         Szent Pál nagyon jó tanácsokat ad ezzel kapcsolatban: „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek! Ne nyugodjék le a nap haragotok felett, ne adjatok teret a sátánnak!” (Ef 4,26-27) „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen.” (Kol 3,13) „Hordozzátok el egymás terhét!” (Gal 6,2)

Jézus tesz a modernre, a trendire, a „ma már” ez a divat sznobságára. Jézus maradi=konzervatív. Vagyis megmarad szilárdan és hűségesen a „kezdeti” isteni gondolatnál, és onnan egy tapodtat sem tágít. Ő jól tudja, miért.

   Ami ezzel ellentétes, az megcsúfolása az Istennek: sorvadás és pusztulás. Nemcsak a házasság törvénye ilyen, hanem minden élőé is. Egy növényi mag kikel, növekedik, teljességre jut. Megszületik, minden készségét kifejlesztve felnőtté válik. A szeretet élni akar, teljessé válni akar, és mivel adni akar, gyümölcsöt akar teremni. Ez a törvénye, ez a rendje, ez a szeretet-Isten képmása az emberben. Ezzel szembemenni: konok, önző, keményszívű cselekedet. A teremtett világ vonásai csak előképek, előremutatnak a teljes odaadásra, a hiány nélküli áldozatra. Jézus elhagyta Atyját, értünk szegénnyé lett, hogy mindnyájunkat gazdagítson. Misztikus egységben egyesül a benne hívőkkel. Ő a Vőlegény, népe a menyasszony. Ragaszkodik Egyházához, ragyogó tisztává akarja tenni, amelyen se szeplő, se ránc, se más fogyatkozás nincsen. És velünk marad a világ végéig. De helyet is készít nekünk, hogy végleg együtt legyünk, s részt kapjunk az élet teljességéből. Ilyen egységet, végleges ragaszkodást kíván meg Ő, az Atya képmása az istenarcú embertől is. Milyennek szeretne látni minket Jézus? Ragaszkodónak, töretlen bizalmúnak, ártatlan, fondorlatok nélküli szívvel élőknek – mint a kisgyermekek. Hogy igazi gyermekek legyünk.

Miben áll a mai evangélium dilemmája? Abban, hogy a Tóra egyik szakasza (az elbocsátás szabályozása) miként kerülhet ellentétbe a másikkal (a teremtés rendje)? Hogyan lehetséges, hogy a Törvény egyik rendelkezését egy másik tanításával Jézus nemcsak semlegesíti, hanem egyenesen ki is iktatja? A megbotránkozást még fokozhatta az a mód, ahogyan felvezeti érvelését: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek (Mózes) ezt a parancsot.” Ezek szerint van a Tórában olyan parancs, amely nem Istentől származik? Lehetséges, hogy Mózes nem pontosan adta tudtára az embereknek a Törvényben az Úr akaratát? Elképzelhető, hogy Mózes a kortársak nyomása miatt nem mindenben hűséges ahhoz a rendhez, amelyet a Teremtő a férfinak és a nőnek kiszabott?

Mindez megvilágítja, hogy Jézus és a farizeusok vagy más csoportok vitája nem pusztán a messiási címről vagy egyik-másik evangéliumi tanításról szólt, hanem lenyúlt a hit, a vallás, a törvény legelemibb alapjáig. Jézus megszólalásai – miként ez a konkrét eset is mutatja, – olyan önértelmezést, olyan tekintélygyakorlást mutatnak fel, amely által ő, a názáreti rabbi akár még Mózes és a Törvény fölé is emelkedhet, megmutatva, hogy olyan bensőségesen és mélyen ismeri az Atya akaratát, ahogyan senki más. Hitünk nem vallási rendszer és tanítás, hanem közösség Istennel; hiszen nem a törvény betűje, hanem maga Jézus Krisztus a középpontja.

Uram, Jézus!

Amikor annyi tönkrement házasságot, megszakadt kapcsolatot látok magam körül, szorongás van a szívemben. Segítenék, de nem tudok. Legtöbbször késő. Mégis úgy akarom fogadni tanításodat, mint a kisgyermek: teljes bizalommal. Ugyanakkor kérdezek is: Miért? - Miért erre halad a világ? Segíts, hogy megtanuljunk mások szolgálatára, jó, hűséges társként élni. Ámen.

Szept 30:  B év évk. 26. vas 2018 - Mk 9,38-43. 45. 47-48

Bevezető:

Szentírás vasárnapja van, Szent Jeromos, a nagy bibliafordító és kutató ünnepén azt kutatjuk, nincsenek-e megvonási tüneteink, hiánybetegségeink. Nos nem egy diéta, hiányos táplálkozás, hanem a Szentírás hiánya miatt.
Isten mindig szól hozzánk a Szentírás által, tudomásul kell vennünk, hogy Isten ma is szól hozzánk ugyanúgy, mint a két ezer évvel ezelőtt. Engedjük, hogy a Szentírás vezessen, irányítson bennünket az örök ország felé!
Egy paptól, Horváth István Sándortól olvastam a következőket:
„Szentgyónás vagy lelki beszélgetés alkalmával papként gyakran megkérdezem, hogy az illető szokott-e Szentírást olvasni. Egy fiatal édesapa egyszer azt válaszolta, hogy egyetemista korában minden nap olvasott egy részletet, de már sok éve ki sem nyitotta Bibliáját. Kérdeztem, hogy nincsenek-e elvonási tünetei? Nincsenek, válaszolta mosolyogva, mert értette a humort, és mert csak humorosnak gondolta kérdésemet. Aztán már komolyan mondtam neki, hogy szerintem lehetnek elvonási tünetei, mert a felsorolt bűnei, a családi és munkahelyi problémái arra utalnak, hogy teljesen elveszítette a támpontot, az Isten iránymutatását életében. Elgondolkozott véleményemen és pár hónappal később örömmel mesélte, hogy újra felfedezte a bibliaolvasás örömét. Ő szabaddá tette az utat, a saját útját, hogy megnyithassa lelkét Isten akarata számára. Milyen jó volna, ha másokat is megérintene Isten szava! Milyen jó volna, ha minden keresztény ember odafigyelne a hozzá szóló Istenre! Milyen jó volna, ha mindenki arra törekedne, hogy életében Isten szavának útján járjon, azaz megvalósítsa mindazt, amit olvas és megért! Tegyük szabaddá az utat, amelyen Isten közelít felénk!”
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kedves testvérek!
Jézus nevében!
Ezt a címet adtam a mai elmélkedésnek. A mai vasárnap evangéliumában arról olvastunk, hogy a tanítványok idegenkedve, értetlenül szemlélik, hogy valaki a Mester nevében jót tesz, és megtiltják neki ezt. Jézus viszont megengedi, hogy az ő nevében ne csak tanítványi körének tagjai, hanem mások is jót tegyenek.
Jézus nevének megvallása az ő személyéhez és az általa létrehozott közösséghez, az Egyházhoz kapcsol minket, ez válik nyilvánvalóvá a nevében történő megkeresztelkedéskor. Miként az őskeresztény időkben az apostolok azon fáradoztak, hogy igehirdetésükkel megismertessék Jézus nevét, s nem féltek attól sem, hogy az Úr nevéért szenvedésben fognak részesülni, ugyanúgy nekünk is keresztény életünk jó példájával Jézus nevének kell dicsőséget szereznünk. Méltatlan életünkkel soha ne adjunk okot arra, hogy miattunk Jézus nevét gyalázzák vagy szidják! Jézus neve üdvözítőt, szabadítót jelent. Az ő nevében cselekedni azt jelenti, hogy üdvösség művének megvalósulását szolgáljuk a világban. Nevének megvallása, a hozzá való ragaszkodás és hűség azt jelzi, hogy hozzá tartozunk és az üdvösség elnyerésére törekszünk.
Assisi Szent Ferenc életrajzában olvashatjuk, hogy amikor Jézus nevét kiejtette vagy meghallotta, vidámság és öröm töltöttel el, egészen megváltozott, mintha édes mézet ízlelt volna meg vagy gyönyörű zenét hallott volna éppen. Megfeledkezett a körülötte lévő dolgokról, annyira elmerült a Jézus nevéről való elmélkedésben. E különleges tiszteletet ismervén nem tartjuk túlzásnak, hogy Assisi városának világszerte ismert szentje a végrendeletében meghagyta, hogy a testvérek gyűjtsenek össze és tartsanak nagy tiszteletben minden apró kis papírt, amelyen Jézus neve olvasható.
Egyik követője, a ferences szerzetes Sziénai Szent Bernardin a középkor egyik legnagyobb hitszónoka és Jézus neve tiszteletének nagy terjesztője volt. Prédikációi végén kis táblát szokott felmutatni a hallgatóságnak, amelyen Jézus nevének görög betűs rövidítése (IHS) volt látható. E középkori jámbor tisztelettől igencsak messze kerültünk, hiszen a mai közbeszédben sajnos gyakrabban fordul elő Jézus nevének tiszteletlen kiejtése, mintsem tiszteletteljes használata. Mintha sokan megfeledkeztek volna a szentírás tanításáról: "Bármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek!" (Kol 3,17). A vallásosságát kicsit is komolyan vevő keresztény ember minden cselekedetét Jézus nevével kezdi
és fejezi be. Vonatkozik ez mindenekelőtt az imádságra, de a munkára, a pihenésre és az utazásra is. Még manapság is találkozhatunk olyan idős emberekkel, akik így köszönnek a papnak: "Dicsértessék a Jézus neve!"
Krisztus követőinek amellett, hogy jót tehetnek az Úr nevében, el kell viselniük a szenvedéseket és üldözéseket is. Ezért is időszerű a mai evangélium legkeményebb mondata:
„Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutnod, az olthatatlan tűzre.”
Súlyosan vétkeznek az isteni kinyilatkoztatás természete ellen, akik Istenre, Jézus nevére igent mondanak, mégis válogatnak a ránk hagyományozott hittartalomban. Azzal például, hogy leszavazzák a kárhozat lehetőségét. Hogy az isteni irgalmat félreértve lehetetlennek gondolják és állítják, hogy a jóságos Isten bárkit is eltaszítson színe elől. A mai evangéliumot ebben az összefüggésben kell olvasni és értelmezni. Nem öncsonkításra szólít fel, hanem annál is többre: a bűnnel való gyökeres szakításra. Ez nehezebb. A modern ember igyekszik is minden létező módon kikerülni: ahelyett, hogy szakítana a paráznasággal, annak csupán nem kívánt következményétől akar megszabadulni, és terhesség megszakítást végez(tet). Ahelyett, hogy szakítana az irigységgel, féltékenységgel, haraggal, inkább a számára kellemetlen embertársaival szakítja meg a kapcsolatot.
Az igazi keresztény ezzel szemben arra törekszik, hogy kiszabadítsa magát mindazokból a kötelékekből, amelyek visszatartják a Krisztus-követésben. Isten kegyelmébe kapaszkodik, mert hisz a boldog örök életben, és azt is tudja, hogy a kárhozat valóságos lehetőség, melyet a szabad akarat birtokában az ember választ magának, visszautasítva a szeretet és igazság forrását. Igen, a pokol rémisztő valóság, de miatta nem Istentől kell megrettenni, hanem inkább önmagunktól, és Jézus karjaiba vetni magunkat, aki épp azért jött, hogy kimentsen bennünket önmagunk poklából.
Keresztény emberként, Jézus nevében élve nem mindegy a házasságban a hűség vagy hűtlenség, a házasság előtti állapotban a tisztaság vagy a tisztátalan önzés, a politikában az igazság vagy a tetszetős hazugság. A kifejezésmód változhat, hogyan szólítom meg Jézust, hogyan dicsérem, hívom segítségül a nevét. Jézus nevében élni, például a házasság előtti tisztaság, nem divat, vagy szokás kérdése.
Befejezésül a Jézus nevében való fellépés árnyoldalára figyeljünk. A végső időkre vonatkozóan jelentette ki a mi Urunk: „Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és mondják: Én vagyok a Krisztus, és sokakat félre fognak vezetni" (Mt 24,4-5). Adja meg Isten nekünk a megkülönböztetés adományát, hogy felismerjük a hamis prófétákat és a hamis tanítókat, és ne kövessük őket! Adja meg Isten nekünk a kegyelmet, hogy felismerjük az igaz tanítókat, akik valóban Krisztust képviselik, és hallgassunk rájuk!
Uram, Jézus Krisztus!
Szent Pál apostol szavai csengenek a mai vasárnap fülemben, és általa kérlek: „Bármit mondotok, vagy tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek!" (Kol 3,17) - Ámen!