Húsvét 2. vas. C év. 2016 Jn 20,19–31 „Félelmükben bezárták az ajtót...”

Kedves Testvérek!

A mai evangéliumból a következő egymásra épülő kifejezéseket hallottam ki: békesség, félelem, bizonyosság, és az isteni irgalom.

Mindez együtt, az isteni irgalmasság vasárnapján.

„Békesség, ne féljetek!” Krisztus feltámadása az irgalmasság kiáradása. Olyan témáról van   szó,            amit    már     nagyon megerőszakolt a mindenkori véleményhadjárat – szinte már az igazságosság szellemének elvetéltségét hirdeti a könnyelmű életű keresztények hada. Vagy egyesek ennek ellentétét hirdetik – Istent, mint könyörtelen bírót próbálják megfesteni, rettegésben tartva a jámbor lelkeket. Isteni irgalom és igazság       összefonódik a következő sorokban: Aztán újra szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.’ Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” A megbocsátás hatalmát soha nem           lehetett és ma sem  lehet úgy felfogni és értelmezni, mint egy birtoklandó valamit, ami felett rendelkezhet az ember a saját kénye–kedve szerint. Ez felhatalmazás, azaz, szolgálat. Ha megfigyeljük a szentírás eme sorait, jól láthatjuk, hogy a félelemtől eltelt apostolok zárt ajtók mögött, meghunyászkodva a saját csalódásukkal a hátukon feloldódnak, amint meglátják a Mestert, ki ennyit mond: „Békesség nektek”, és megmutatja számukra a szögek okozta sebeket. Ekkor árassza ki rájuk a Szentlelket, és felhatalmazza őket a bűnbocsánatra, amit egyedül Isten képes megadni. A megbocsátást, az irgalom gyakorlását nem lehet önkényes        hatalomként megélni. A megbocsátás, mint szolgálat feltételezi a befogadó szívet, a bűnbánó lelket,  és a megsavanyodott léleknek hiába mondja bárki is: megbocsátok. Kell a befogadás… Kell a feloldozás. Kell az irgalom, de az igazság karöltve az irgalommal, minduntalan befogadó lelket keres. S ha nem találja, akkor az igazság nem azt fogja jelenteni, hogy: azt kapod, amit megérdemelsz…  hanem ezt: azt kapod, amit kérsz. Ki poklot, ki mennyet. Ki halált, ki életet – a teljes életet. Ám ez a teljes élet nem lehetséges a Tamási hadak útja nélkül.

Végül Jézus a 8. napon a kételkedő Tamásnak mutatja meg iránta érzett irgalmas szeretetét, hogy Tamás tudjon hinni. Ilyen irgalmas szeretettel van irántunk is a feltámadt Jézus Krisztus, a mi sebeink gyógyítója ő. Ezt ünnepeljük húsvét második vasárnapján.   

    Balesetet szenvedett kisfiúval siet édesanyja a kórház sürgősségi osztályára. A fiú úgy gondolta, az első tavaszi szép nap a legjobb alkalom felébreszteni téli álmából kerékpárját és kipróbálni. Óvatlan volt, megcsúszott az úton, s egyik karját a kézfejétől a válláig csúnyán lehorzsolta. Az orvos óvatosan mozgatja karját, aztán megszólal: „Úgy tűnik nem tört el semmi, de azért megröntgenezzük.” Aztán a nővér lép a gyerekhez, hogy lemossa, fertőtlenítse karját. Megfeszült testtel, összeszorított foggal várja a műveletet. Minden érintésre felszisszen, összerándul a teste, mert annyira fáj neki. Hiába a jótékony mozdulat, a gyógyító szándékú érintés, ő csak a fájdalmat érzi. Édesanyja a másik kezét fogja, neki talán még jobban fáj minden érintés. Bizonyára mindannyian voltunk hasonló helyzetben gyerekkorunkban vagy később. Éreztük már, hogyha sebeinkhez érnek eltölt minket a fájdalom.

        Két képet hoztam most nektek: Caravaggio híres festményét a kételkedő Tamásról, amint ujját mélyen a Jézus oldalán lévő sebbe helyezi. Nem a bőrfelület óvatos érintése ez, hanem egy annál erőteljesebb mozdulat. Jézus arcán nem tükröződik fájdalom, mégis azt érezzük, hogy fáj neki Tamás hitetlensége. Fáj neki, hogy egyik apostola nem akart hinni társainak, és kételkedett abban, hogy ő valóban feltámadt és megjelent nekik. És ebben a helyzetben Jézus akar gyógyítani. Ő, a megsebzett, a keresztre feszített akar gyógyítani. Ő, akinek szívét lándzsával döfték át, most gyógyítani akarja Tamás hitetlenségét. Megengedi, hogy az apostol megérintse sebét, hogy ez a tapasztalat végképp eloszlassa minden kételkedését.

A másik kép ennek a Caravaggio képnek az újragondolása, mai alakokkal, egy welsi székesegyházban látható: John Granville Gregory' festménye, „még mindig kételkedünk” címmel.

 Mind a két képen az apró részletek között érdemes odafigyelnünk arra, hogy Tamás a mutatóujjával érinti meg a sebet. Jelképes lehet ez, hiszen mintegy rámutat a sebre, s ezzel felhívja figyelmünket, hogy nézzük mi is ezeket a sebeket, mint a halál bizonyítékait a feltámadt testen.

Mind a két képen Jézus megragadja Tamás apostol kezét és szinte ő húzza oda, érinti oda a lándzsa okozta oldalsebhez. A mai napon Jézus a mi kezünket is megfogja, s engedi, hogy megérintve bizonyosságot szerezzünk. Egy gyerek talán csak kíváncsiságból tenne ilyet, ő szeret mindent megérinteni, ami szokatlan vagy érdekes számára. Mi azzal a szándékkal érintsük a feltámadt Krisztus oldalát, hogy meggyógyíthassa hitetlenségünket, eloszlassa kételyeinket és megerősítse feltámadásába vetett hitünket. Szava, felszólítása, bátorítása nem csupán Tamásnak szól, hanem nekünk is: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” (Jn 20,27). Ne féljünk megérinteni a sebeket! Mert nem ezzel okozunk újabb fájdalmat Jézusnak, hanem a hitetlenségünkkel. Engedjük, hogy hitet ébresszen bennünk!

Lelki sebeink gyógyítására, bűneink megbocsátására egyedül Isten képes. Az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük a mai napon, amelyet Szent II. János Pál pápa kezdeményezésére tartunk meg minden esztendőben a húsvét utáni vasárnapon. Szemléljük ma Jézus sebeit, az irgalom forrását és a szeretet jelét!

     A zavar, amit Jézus halála és – még inkább – feltámadásának híre okozott, továbbgyűrűzik, ma is ott vibrál a köztudatban. Miért kellett meghalnia? Valóban feltámadhatott-e? Akkor szűnhet meg a zavar, akkor juthatunk békességre, ha megtapasztaljuk és orvosolni igyekszünk korunk sok rászorulójának valóságos vagy átvitten értelmezett sebeit, akikkel Jézus azonosítja magát. Ha engedjük érvényesülni a bennünk működni akaró Szentlelket, és ha készek vagyunk az őszinte megbocsátásra.

      Feltámadt Urunk, irgalmas Üdvözítőnk! Te nem hagytad magára Tamás apostolt kételkedésében és nem engedted, hogy a hitetlenség eluralkodjék lelkén. Teljesítetted kérését, megengedted neki, hogy sebeidet megérintse. Nekünk is segítségünkre sietsz, amikor megrendül hitünk vagy kételkedni kezdünk. Erősítsd a mi hitünket! Vezess bennünket a hit útján! Segíts, hogy eljussunk a feltámadásba vetett hitre, s Tamással együtt valljuk meg hitünket: Én Uram, én Istenem! Hiszek feltámadásodban.  Ámen!