C év nagyböjt 4. vasárnap 2016

Kedves Testvérek!

A mai vasárnapon a tékozló fiú történetét úgy olvasatja fel egyházunk, hogy felolvasunk két bevezető verset Szent Lukács evangéliumából, majd 10 vers kimarad, és jön a tékozló fiú története.

A kimaradt 10 vers is két példabeszéd. Tehát mind a három olyan példabeszéd, amelyek Isten irgalmáról szólnak. Az elveszett bárányról, az elveszett drachmáról (pénzről) és az elveszett (tékozló) fiúról szóló hasonlatok egyaránt arról tanítanak, hogy az irgalmas Isten keresi elveszett gyermekeit és kész megbocsátani, visszafogadni mindenkit szeretetébe. A megtalálás, a visszatalálás öröme visszatérő elem mindhárom hasonlatban. Az elveszett bárányt megtaláló és a nyájhoz visszavivő pásztor, az elveszett pénzdarabot kutató és meglelő háziasszony, valamint a fiára váró és őt szeretettel visszafogadó apa nem akarja örömét magába zárni, hanem másokat is örvendezésre hívnak.

A három hasonlattal Jézus fokozatosan világítja meg, hogy miről is akar tanítást adni. Az elsőben egy állat, egy bárány szerepel, a másodikban egy tárgy, egy pénz, és csak a harmadikban szerepel egy ember. A fokozatosság abban is megjelenik, hogy sem a bárány, sem a pénz nem tehet arról, hogy elveszett, a fiú viszont már szabad döntést hoz arról, hogy „elveszik,” kilép, lelép az atyai háztól. Az Isten elleni lázadás, az engedetlenség, a bűn mindig az ember tudatos döntése, választása és nem a véletlen műve. Isten azt szeretné, ha bűnünket megbánnánk és visszatérnénk hozzá. Ő irgalmas és mindig örömmel vár minket.

„Fölkelek, és atyámhoz megyek!” – Hangzik el a kulcsmondat a fiú szájából. Hiszem, hogy Jézus ezzel a történettel ma is rávezethet bennünket a bűnbánat felszabadító örömére. Ez a szó, hogy bűnbánat annyiszor szerepel vallásos szótárunkban, hogy félő, csupán elcsépelt szó lesz belőle, belső visszhang nélkül. Automatikussá válik, hogy minden misében van egy felszólítás az elején: vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. És a szentévben halljuk, hogy Isten irgalmas. Ezenkívül a mi oldalunkról úgy látjuk, a világ és benne az életem medre szépen halad előre. Vajon kell-e ilyen megalázatás, mint a tékozló fiúé a sertések között, hogy alapos lelkiismeretvizsgálatot tartsunk?

Jézus történetében semmi sem sablonos. Így olvassuk: „magába szállt”, „fölkelek”, „vétkeztem”, „nem vagyok méltó”, „éhen halok”, „fogadj vissza”, „Atyámhoz megyek”. Ezek a kifejezések mind-mind egy másik oldalról próbálják megközelíteni azt a belső megérzést: most iszonyatosan távolra sodródtam az életet jelentő Istentől. Úgy érzem, hogy egy egész élet sem lesz elég arra, hogy fölkeljek, és ezt a távolságot csökkentsem.

       A kisebbik fiú ezt az életet unalmasnak és elégtelennek tartotta: „Ennyi lenne az egész élet: – gondolta - minden reggel hat órakor fölkelni az izraeliták szokása szerint, imádkozni és Bibliát olvasni, majd dolgozni és a nap végén ismét imádkozni?”

És nap, mint nap elgondolkozott. „De hát az élet több ennél. Meg kell találnom azt a másik életet, amelyben igazán szabad lehetek, és azt tehetem, ami nekem tetszik, egy életet, amelyben nincsenek előírások, isteni parancsok, atyai utasítások. Magam ura akarok lenni, a magam életet szeretném élni egészen, s azt kívánom, hogy ez az élet szép legyen. Ehelyett itt nem vár rám semmi más, csak a munka…” És eldöntötte, hogy kikéri örökségét és elmegy otthonról. És a fiú elment otthonról, ahogy az evangélium mondja, egy távoli vidékre, ma úgy mondhatnánk: Angliába, szerencsét próbálni. Nem csak földrajzilag, lelkileg is távol eső vidék volt: hiszen a fiú változást akart, másféle életre vágyott.

A fiú így gondolkodott: a szabadság azt jelenti, hogy azt teszem, amit én akarok, nem foglalkozok a távoli Isten törvényeivel, nem zárkózok be az otthon fegyelmének börtönébe, hanem inkább azt teszem, ami szép, amit én akarok, birtokolni az életet annak minden szépségével és teljességével. És elképzelhetjük, hogy kezdetben, talán néhány hónapig minden simán ment: a fiú vonzónak találta ezt az életformát, amit akart megtette, s boldog volt.

Majd lassan itt is mindent unalmas lett, s itt is úgy tűnt, hogy mindig minden ugyanolyan. Végül ezt az életformát is üresnek, sőt zavarónak találta a fiú, és egyre kínzóbb lett az érzés, hogy ez az életforma nem az igazi élet; s ahelyett, hogy előrébb jutott volna, az igazi élet egyre távolabbi és távolabbi valóságnak tűnt. Akkor elkezdett gondolkodni, hogy az élet ösvénye vajon az a fajta szabadság, amelyben azt teszem, amit én akarok és csak magamnak élek; vagy az, hogy másokért élek és részt veszek a világ építésében, az emberi közösség növekedésében…

Így elindult egy másik úton, egy lelki úton. A fiú mérlegelt és végig gondolta a probléma új aspektusait, s belátta, hogy otthon sokkal szabadabb volt, amikor, mint egyszerű földműves részt vett az otthon és társadalom építésében a Teremtő munkatársaként, s ráébredt, hogy az élet célja annak a tervnek a megvalósítása, amit Isten rendelt számára.

A belső út során új életfelfogás született meg benne, és neki vágott a külső útnak, elindult haza, mert megértette, hogy rossz útra lépett. El kell indulnom, mondta magának, újra kell kezdenem.

Persze Jézus nem fejezi be a példabeszédet, mi történt a két fiúval és az apával ezután. Bennünk kel folytatódjék.

Elmegyek, elvégzem nagyböjti, húsvéti szentgyónásomat. Az irgalmas Atya megbocsájt. Én megígérem a változást, a jóra való törekvést. De szilárd leszek, vagy továbbra is ingatag? A bűneim a múló epizód életemben, vagy a megtérés?

Max Scheler német keresztény filozófus írja: „A bánat ereje világtörténelmi. Megakasztja a gonosz okszerűségét. Széttépi a szerencsétlen összefüggéseket. Új kezdeteket indít el. A bánatban az ember megújítja legmélyebb létalapját. Kimossa belőle a mérget. Más emberként fordul az új jövő felé.”

Az irgalmas Atya évét üljük, És tényleg Istenünk végtelenül irgalmas, türelmes, megbocsájtó. Mégsem szabad azt gondolnunk, hogy a megbocsájtással, a bűnök feloldozásával egy csapásra minden megoldódik és el lesz intézve. A visszafogadás annyit jelent, hogy Jézus oldalán részt kell vennünk a harcban, küzdelemben a rossz ellen.  Viszont segít bennünket az igazságok legnagyobbika: Jézus által a jó erősebb lesz, mint a gonosz. a jézusi bocsánat igazi megszabadulást, újjászületést, új kezdetet jelenthet. Ez egy állandó, de lassú lelki fejlődés. Évek is eltelhetnek, mire egy-egy hibától megszabadulunk. Másféle fejlődés ez, mint gondolnánk. Szenvedélyeink, rossz szokásaink megszűnését kérjük: de aztán újra elfog bennünket az indulat. És mégis mások vagyunk, mint a hitüket nem gyakorlók. Mert az ilyen lelkiismeretvizsgálat közben mégis érzékenyebbeké leszünk, nem nyugszunk bele, kialakul egy egészséges megalázkodás. Az isteni irgalom, és az ez által kapott bocsánat pedig segít bennünket, hogy ne kelljen a bűn, a bűntudat, a kisebbrendűség súlya alatt roskadozva élnünk.

Istenem, Mennyei Atyám! A tékozló fiú lelkületével újból, és újból eléd állok. Tudom, végtelenül jó és irgalmas vagy. Kérlek, tartsd elém az irgalmas szeretet lelki tükrét! Megkérdezem önmagamtól, hogy a helyes úton járok? Felelősséggel végzem mindazt, amit rám bíztál? Vagy ehelyett úszom az árral, a közfelfogással? Látom a magyar társadalom romlottságát, a sok ember vergődését, és még sem merem felvállalni keresztény értékrendemet? Most színed előtt számon kérem önmagamtól, hogy mennyi valóság lett jó elhatározásaimból. Egy dologban kérlek, ne engedj sikert elérnem: hogy elaltassam lelkiismeretemet. Uram, Istenem! Végül is a te szereteted győzzön bennem, az én lelkemben is. Tudjam mondani: itt vagyok, megérkeztem hozzád. Mit akarsz? Mit tegyek? – Ámen!

 

                A középső bekezdés XVI. Benedek pápától való idézet…