Szeptember 16, évközi 24. vasárnapi gondolat

B év évk. 24. vas 2018

      És ti, kinek tartotok engem?
Jézus kérdése, bennünket is sürget. Sokkal egyszerűbb lenne mások véleményét ismételgetni. Azt, hogy mit mondtak a szentek Jézus személyéről, vagy épp a történészek. Mit mondanak az ellenségei, mit tart Jézusról az utca embere, az értelmiségi és így tovább. Azonban a kérdés sokkal személyesebb, ma az Úr az én véleményemet szeretné hallani. A hitem szavát, az életem és tettem hitvallását várja az Úr. És itt nem lehet mellébeszélni, nem lehet kitérni a válasz elől. Olyan választ kell adnom, amelyet csak én adhatok és senki más, mélyről jövőt és személyeset. Nem körülcsomagolt, kidíszített szóvirágokat, hanem olyat, ami mögött tartalom van. Nyilvánvaló az evangélium következtetése: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.”
Ma lehetőségem van megfogalmazni önmagam előtt is, hogy merre fele tart az életem, hogy milyen a hitem. Milyen az én kapcsolatom az Úr Jézussal. Ma álljak lelkiismeretem tükre elé és fogalmazzam meg személyes hitvallásomat.

       És ti, kinek tartotok engem?
        A „Krisztus” kifejezés nagyon hamar Jézus második neve lett. E szó több mint 500 alkalommal fordul elő az Újszövetségben, majdnem mindig a „Jézus Krisztus” vagy a „mi Urunk Jézus Krisztus” formában.
        Azonban kezdetben ez nem így volt. A Jézus és a Krisztus kifejezéseket így értették: „Jézus a Krisztus!” Más szavakkal „Krisztus” nem Jézus másik neve, hanem egy állítás az Ő személyéről. Határozott névelővel: a, az, németül Der Die Das, vagy az angol The. A latin nyelvekben nincs határozott névelő, a mondatszerkezet dönti el, hogy jelzőről, melléknévről, van-e szó. Tehát úgy mondom, én vagyok a pap, a plébános, Őri Gergely a kántor, Dani a sekrestyés stb. Jézus a Messiás.

        A Krisztus szó, a héber „Mashiah” vagy „Messiah” szó görög fordítása, ami azt jelenti, „fölkent”. A kifejezés onnan ered, hogy az Ószövetségben a királyokat, prófétákat és papokat megválasztásuk pillanatában úgy szentelték föl, hogy illatos olajjal kenték fel őket.
        Később a Biblia egyre világosabban beszél egy fölkentről vagy fölszenteltről, aki az idők végén jön el, hogy megvalósítsa Isten megváltásról szóló ígéreteit. Ezt nevezzük bibliai messianizmusnak, s ennek különböző formái jelentek meg, attól függően, hogy a Messiásra, mint eljövendő királyra tekintettek (királyi messianizmus) vagy mint Dániel prófétánál, az Emberfiára (apokaliptikus messianizmus).
        Az Egyház kezdettől vallotta, hogy a názáreti Jézus a várva várt Messiás. Szent Márk evangéliuma szerint Jézus Maga is megvallotta ezt a Főtanács előtt. A főpap kérdésére, hogy „Te vagy-e Krisztus, az Áldott Fia?” azt válaszolja: „Én vagyok!”
        Az evangéliumi elbeszélés szerint úgy tűnik, hogy Jézus nem lepődik meg az emberek véleményén, de nem is pazarolja idejét arra, hogy azokat cáfolja. Ehelyett föltesz egy kérdést tanítványainak és ma is nekünk is: „És ti, kinek tartotok engem?”
        Egy nagy ugrásra van szükség a válaszadáshoz, amely nem húsból és vérből való, hanem Isten ajándéka, amelyet a hit belső világosságából való tanulékonysággal kell fogadni. Vannak emberek, akik naponta megteszik ezt az ugrást.

        Néha neves emberek is – színészek, tudósok – és erről azonnal beszámolnak a hírek. De végül is sokkal nagyobb számban vannak az ismeretlen hívők. Valamikor a nem-hívők úgy tartották, hogy a megtérés oka a gyöngeség, az érzelmi válság, a népszerűség utáni vágy. Bizonyos esetekben igaz lehet ez. De ez a vélemény nem tiszteli a hívő lelkiismeretének döntését, s kételkedik minden megtéréstörténetben.
        Azok, akik megtették ezt az ugrást, nem lépnek vissza a világon semmiért, sőt, csodálkoznak azon, hogy olyan sokáig éltek a Krisztustól jövő világosság és erő nélkül.
        Akárcsak Poitiers-i Szent Hiláriusz, aki miután felnőtt korában megtért, így kiáltott fel: „Míg nem ismertelek, nem is éltem!”
Keresztény, azaz krisztusi, krisztuskövető.
Ha a keresztény hitről van szó, akkor a személy és az ügy elválaszthatatlanok. Nem lehet úgy viselkednünk, mintha a krisztusi üzenet csak egy olyan ügy volna, melyet lehet személytelenül is képviselnünk. A krisztusi hit abban lesz láthatóvá, hogy a hívő ember minként beszél, hogyan cselekszik. Erre gondolt szent Pál apostol, amikor azt mondja, hogy ő Krisztus jó illata. Hogy a képnél maradjunk, Pál apostol kereszténységét mintegy meg lehet szagolni, vagyis érzékelhető érzékszerveinkkel. Egy keresztény ember jelenlétének tehát meg kell határoznia a klímát, az atmoszférát a környezetében. A keresztény ember nem maradhat rejtett.
Oly sokszor hallottuk Jézus szavait, hogy most, mikor fölolvassák nekünk, szinte már alig halljuk.
        Jézus azonban közvetlenül és egyenesen szól hozzánk. Azon fordul egész életünk, hogy mi is közvetlenül és egyenesen válaszolunk Neki.
Megéri Jézust követőnek lennünk? Ha elszaporodnak a Jézus-követők, akkor lesz száz testvérünk és nővérünk, házunk és összetartásunkból fakadó egzisztenciális biztonságunk, noha valakik számára idegenek, szektások, sőt ellenségek leszünk. Mindig mindenkihez lehetünk jók, de nem lehetünk mindig mindenkinél jók. „Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis” (József Attila). A kérdésre az egyik lehetséges jó válasz: „A jót önmagáért és önmagunkért kell akarnunk” (Sütő András).
Befejezésül Szent Ágoston szavaival kérlek Jézusom:
„Uram, Megváltóm! Tehozzád kell térnem, ezt világosan érzem. Kopogtatok: nyiss ajtót nekem. Taníts engem, hogyan viselkedjem, hogy hozzád eljussak. Nincs többem, mint a jó akarat. Nem tudok többet, mint annyit, hogy le kell értékelnem mindazt, ami mulandó és elenyésző, és azt kell keresnem, ami szilárd és örök.”
Engedd Uram, hogy cselekedeteink kedvesek legyenek előtted, és így hirdethessük a világban megváltásod igaz művét. Ámen!