A év évközi 24. vasárnap, 2023 - Mt 18,21-35
Kedves Testvérek!
Nagyon is ismerős, sokszor hallottuk már Jézus példázatát: megbocsájtani hetvenszer hétszer, azaz végtelenszer.
Azonban érdemes odafigyelnünk a példázatnak egy mélyebb mondanivalójára is. Az ókorban, Jézus korában a fizetni nem tudó adós rabszolga lett, annak a szolgája, akinek tartozott, akár élete végéig is. Az adósság elengedése tulajdonképpen azt jelentette, hogy megajándékozták őt szabadsággal, nem került rabszolgasorba. Ennek fényében Jézus példázata azt tanítja, hogy amikor Isten megbocsát nekünk, akkor szabadsággal ajándékoz meg bennünket. És ez a szabadság nem a mi érdemünk, hanem egyedül az ő jóságának, irgalmának, nagylelkűségének köszönhető. Értékelem-e Istennek ezt az ajándékát, és nem élek vissza vele? – Mert ahogy Szent Pál is vallja: mindent szabad nekem, de nem minden hasznos.
De magában a történeten belül is találunk ellentmondást. Nem az, hogy az egyszer irgalmas a király, máskor meg irgalmatlanul cselekszik. Általában ilyenek a királyok, meg az emberek. Az igazi ellentmondás az, hogy valaki az irgalmatlanságot elítéli, közben maga is irgalmatlanul igazságot oszt. De ez a kisebb ellentmondás. Sokkal nagyobb az, ami a történeten kívül található. Péter megkérdezte Jézust, hogy a zsidóknál szokásos hétszeri megbocsátást kell-e nekik is gyakorolniuk? Nyolcadszor már megtagadhatják-e a bocsánatot? Jézus válasza, hogy nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer kell megbocsátaniuk – zsidó szóhasználatban azt jelenti, hogy a megbocsátásnak nincs határa. És mit mond erre Jézus? Egy történetet a türelmét vesztett királyról, aki megelégeli a gonoszságot, és megbocsátásának igenis van határa. Eddig, és ne tovább! Most pedig megbűnhődsz, te gonosz! A legnagyobb ellentmondás, ami csak elképzelhető a befejezés: „Így tesz mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát felebarátjának”. Vagyis van, amikor az irgalmas Atya sem irgalmas Atya többé, hanem elégtételt vevő, bírói hatalommal élő úr! Ha valaki ragaszkodik az ellentmondásmentes evangéliumhoz és Jézushoz, nyilván az akkori életből vett példának tartja a történetet. Az Atyára vonatkozó befejező részt pedig úgy érti, hogy nem az Atya hoz ránk büntetést, hanem mi hozzuk magunkra bűneinkkel a bűnhődést. Mert ugye, aki fejjel megy a falnak, az beveri a fejét. Aki a lét törvénye, a szeretet ellen cselekszik, az a szeretetlenségbe és abból fakadó boldogtalanságba dönti magát. Pedig nem a fal és nem az Isten mindennek az okozója, hanem mi magunk!
Sok ember azt hiszi, ha elvonul, kivonul a közösségből, akkor ez nem kérdés, nem fog senkivel összeveszni, nem is kell akkor megbocsájtani stb. Thomas Merton mondja erről:
„Ha a közösségi élet – a saját hibáink miatt – bonyolult, akkor a magányos életünk még bonyolultabb lesz. Nem meneküljünk tehát a közösségből a magányba. Először is a közösségben találd ma Istent. És ezután majd ő fog a helyes magányba elvezetni téged.”
Jól tudom a saját tapasztalatból is, bele lehet fáradni az örökös megbocsátásba. és ezért a reményt is elvesztheti az ember. Minek megbocsátani, hiszen úgy sem használ, és lám, újra meg újra visszaélnek az ember jóságával. Hiszen a gyerek rosszalkodik, a főnök zsarnokoskodik, az üzletben rosszul adnak vissza, és könnyen lába kél a lakás előtt hagyott értékeknek. És ha valaki megjavul is, ott van rögtön egy másik, ott a harmadik. A helyzet reménytelen. Ez az emberi mérce. Jézus nyomatékosítja, hogy fejlesszük ki magunkban a korlátok és számok nélküli megbocsátás képességét. Jézus, a „vesék és szívek vizsgálója”, aki „tudja, mi lakik az emberben”, természetesen Jézus nem naiv. Bár előfordul, hogy a végtelen megbocsátás egyszer mégis változást eredményez egy-két emberben. Ennél sokkal fontosabb az, hogy ez a magatartás, ez a gondolkodásmód jelen legyen a világban, hogy az övéi ilyenek legyenek. Aki felfedezi magában a végtelen megbocsátani tudás képességét, az majd más képességeket és lehetőségeket is felfedezhet magában. Hiszen az evangéliumok emberképe egyszerre negatív és pozitív. Ilyen és ilyen az ember, de ilyen és ilyen lehetne, sőt mindent megkap ahhoz, hogy olyanná váljon. Vajon mi önmagunkat szemlélve hova tesszük a hangsúlyt? A példabeszéd királya leleplezi a felfelé nyaló, lefelé taposó embert, aki önmaga számára irgalmat kér. És ehhez bizony eszközöket is használ — ugyanis hízeleg, letérdel, esdekel, szánalmat kelt. Ugyanakkor irgalmatlan másokhoz. Bár a példabeszédben leírt szituáció ritkán adódik az életünkben, érdemes körülnéznünk a mindennapjainkban. Mert az ember kettős mércével mér. Vegyük a munka világát. Az ember mindent megtesz, hogy elnyerje a főnöke jóindulatát, hiszen ez biztosítja anyagi és beosztásbeli előrejutását, a kiváltságokat. Az ajándékok, a gesztusok, a jópofaság mind, mind, ezt szolgálják. A férfiak és a nők sajátos eszköztárral dolgoznak ezen cél érdekében. A munkatársakkal szemben viszont keménynek, következetesnek kell leírni, hiszen a megtermelt extra pénz, a szolgálati autó, a külföldi út, valakiknek a munkájából teremtődik meg. De a család világa is tükrözi mindezt. A kifelé kedves, csak szépet mutató „mintacsaládok”, ahol a belső légkör telve van veszekedéssel, anyagiassággal, kicsinyességgel. A kifelé hízelgő, csillogó, de a házastársukat elhanyagoló férfiak és nők ugyancsak kettős mércével mérnek. A barátok megválasztása, a szabadidő eltöltése is ezt a kettős mércét sugallja. Többnek látszani kifelé, olyanok, mint a templombeli kifaragott szobrok, melyek kívül festettek, gondosan cizelláltak, a falnak fordított hátsó oldaluk pedig elnagyolt, durva, nézzetek csak mögéjük!. Fellelhető ez a mentalitás az egyház világában is. A liturgiákon résztvevő, ünnepi arcot mutató, de otthon zsörtölődő, örökké békéden emberek világa mindannyiunk számára ismerős.
A példabeszéd embere megtapasztalja Isten szeretetét és irgalmasságát. Mérhetetlenül nagy tartozást enged el Isten az embernek, és megadja az újrakezdés lehetőségét. Az irgalom világában maradó ember mindezt természeténél fogva szétosztja, mert lehetetlen a szeretet erőterében elfogadni a jóságot, és nem továbbajándékozni. Az ember azonban dönthet másképp is, visszaléphet az igazságosság világába és kérheti vissza a tartozását. Ekkor az igazságosság játékszabályait fogadja el, és ezért aztán neki is meg kell fizetnie. Tehát dönthetünk, sőt döntenünk kell, mert Isten nem mér kettős mércével, ő azt akarja, hogy a végtelen irgalmat gyakoroljuk, és ő is végtelenül irgalmas lesz hozzánk. De a másik út is járható, sőt széles, egyenes, csábító — ott szalad el sokak számára a hívő élet.
Befejezésül ismét Thomas Mertont idézem a mai vasárnapon:
„A szánalmat és a végtelen megbocsájtást nem lehet szenvedés nélkül megtanulni. Alapja nem az öntetszelgő életben van, amikor hősi erővel megbocsájtjuk mások bűneit, és közben azt hisszük, hogy nekünk magunknak semmi közünk a bűn világához. Mert ha ismerni akarjuk Istent, meg kell tanulnunk, hogy úgy értsük meg a másik ember gyöngeségét és bűnét, mintha az a sajátunk volna. Úgy éreznünk mások gyengeségét, ahogy Krisztus Urunk megtapasztalta a miénket!”
Úgy legyen! Ámen!