C év évk. 28. vas - 2Kir 5,14-17 - Lk 17,11-19
Kedves Testvérek!
A mai vasárnapon felolvasott szentírási szakaszok közös és kiemelt mondanivalója a hála erényének a fontossága.
Ószövetségi olvasmány témája: egy Szíriából származó tisztviselő, Námán meggyógyult a leprájából. Elizeus próféta azt kérte, hogy fürödjön meg a Jordán folyóban. Nem akart, de a szolgái okos tanácsára mégis megtette, és így csodálatos módon meggyógyult. A gyógyulás után visszatért hálát adni Elizeus prófétának.
A mai evangélium témája is a hála.
A tíz leprás gyógyult meg Jézus szavára, de csak egy volt hálás, egy idegen szamariai férfi.
Milyen csodálatosan hangzik, amit Jézus a hálálkodó szamaritánusnak mond: „menj, hited meggyógyított” Jó, ha felfigyelünk arra, hogy csak az ő gyógyulása lett teljessé, és egésszé – mert testileg, és lelkileg is meggyógyult.
Következtetésként levonhatjuk, hogy az Isten iránti hála alapja a hit, azonban a hála erénye gyógyítóan hat a hitünkre – hit nélkül nagyon egészségtelen az életünk.
Kérdések jutottak eszembe a mai olvasmányokból.
Az első: hol a többi kilenc?
Katolikus keresztény emberként én nem azért vagyok jó, mert várok érte jutalmat, dicsőséget, mennyországot. Persze ha nem lenne mennyország, a kérdés előbb-utóbb felmerülne: érdemes így jónak lenni? Tudom, hogy az Úr Jézus nem a köszönetért tette a gyógyítást. Sőt nem azért panaszkodik, mert elmaradt a hála. A kilenc ember miatt panaszkodik, akik ráadásul zsidók voltak. És értük lehetett valós panasza: mert az az ember, aki hálátlan, az boldoggá igazából soha sem lehet. Sőt, akii elfelejt hálálkodni, az igazából észre sem veszi a kapott jót!
A másik kérdés: visszamegyek-e kapott jók helyszínére, emberéhez?
Námán visszatért Isten emberéhez. A szamariai leprás visszatért Jézushoz.
Nem tudom, hányan szokta közületek visszatérni, visszajárni érettségi találkozókra, osztálytalálkozókra. Ilyenkor adtok-e hálát volt tanáraitoknak? A hálátlan ember nem is tudja, milyen egy átélt öröm. Ő csak azt értékeli, amit kapott. Pedig ennél sokkal nagyobb boldogság rájönni arra, hogy egy ajándék mögött ott áll az ajándékozó személye, és szeretete! Arra rájönni, hogy ma is van valakink, akitől kaptunk értéket: aki ajándékos jósággal szeret. Nagyon szerencsétlen ember vagyok, ha nem tudnék ilyen embereket felsorolni az életemből. Ez azt jelentené, hogy érzéketlenül mentem el a szerető emberek mellett. De azt is, hogy nem vettem észre a másik emberben Isten képmását, és szeretetét.
A harmadik kérdés: tudom-e hangos szóval áldani Istent?
A meggyógyult leprás hangos szóval áldotta az Istent, leborult Jézus lába előtt, és így mondott köszönetet.
Most maradj egy pillanatra csendben, és gondold végig: milyen, és mennyi jót tettél az elmúlt hónapban másoknak. Akár csak egy mosollyal, apró segítéssel. – rövid csend –
Most pedig néhány másodpercig azt a kérdést tedd fel magadnak, kitől kaptál szeretetet, megértést, valami jót az elmúlt hónapban. - rövid csend.
Nem tudom, melyikből volt több? Adtál, vagy kaptál?
Ha úgy érzed, hogy nem kaptál, akkor valószínűleg nem adtál eleget másoknak. Szent VI. Pál pápa így fogalmazza meg:
„Nekünk keresztényeknek van örömhírünk! És ezért keresztény mivoltunkból kifolyólag mindannyiunknak kötelességet kell éreznünk arra, hogy ezt az örömhírt hirdessük az egész Földön!”
Sokszor milyen ostobák vagyunk, amikor vissza és újból visszatérünk a régi sérelmekre. Mintha örömet lelnénk abban, hogy felidézzük a régi rossz emlékeket, fájdalmakat. Pedig mennyivel okosabb lenne a jóból kiindulni, és hálás szívvel gondolni azokra a percekre, amikor valamilyen szeretet kaptunk.
A negyedik kérdés: érzem-e néha idegennek magam a templomban?
A szíriai Námán, és a szamariai leprás is idegen volt, nem zsidó. Itt mindannyian katolikus keresztények vagyunk a templomban. És hányszor lehet olyan érzésünk, hogy nem is ismerem a másikat, mintha idegen lennék, főleg, ha nem a megszokott misére jövök: a másik misén csupa idegen arc.
Viszont aki közös élményben részesül, ezeket átéli, már nem is idegen, még akkor sem, ha nem tudja a másik nevét, még nem is beszélt vele. A közös hit, a közös élmény összekötő kapocs. És a legnagyobb összekötő kapocs az őszinte szó: köszönöm! Talán azért vagyunk itt a templomban egymásnak olyan idegenek, mert nem ismerjük fel a kölcsönös hála egyesítő erejét. Ha mégis magányosnak érzem magam? Akkor ebben sokszor a bűnrészes az én közömbös, közönyös, hálátlan szívem. Nem véletlen, hogy a szentmise közös eredeti neve, az eucharisztia, magyarul a hálaadás. Ha mindannyian ilyen hálaadással veszünk részt az istentiszteleten, meg lesz a közös élmény, az összekötő kapocs. Hogyan adjunk hálát? Olyan hittel, mely a másik ember arcára is mosolyt varázsol. Mert akkor vagy a legszebb, leghitelesebb, amikor mosolyogsz, amikor élő hitet, örömhírt sugárzol magadból.
Uram, Jézusom!
Ezen a vasárnapon nagy–nagy hálát adok.
Uram, mindazzal, ami vagyok, és amim van, ragaszkodom hozzád. Imádlak és szeretlek téged. Köszönöm, hogy eljöttél hozzám, találkozhattam veled a közösségben, a szentségekben. Köszönöm neked, irgalom Istene azokat, akik oly sok jót tettek velem, akikre hálával gondolok, és akik soha el nem felejtenek engem. De köszönetet mondok azokért is, akik haragjukkal, gyűlöletükkel folytonosan rendre utasítanak, és ezzel alakítanak is engem.
Uram, köszönöm, hogy velem is törődöl, hogy szelíden tanítasz és vezetsz. Kivezetsz az önmagam körül való forgásból. Köszönöm, hogy megnyitottad szemeimet, és vágyat ébresztettél bennem a hálálkodó életre, arra, hogy a nekem ajándékozott szeretetedet és örömödet másoknak továbbadjam. Ámen!